Egy fiatal ukrán katona több napot élelem és víz nélkül vészelt át gyakori orosz támadások közepette a kelet-ukrajnai Donyecki terület egyik elhagyatott körzetében.

Miután már napok óta nem volt vizük, Vlagyiszlav elfordult a bajtársaitól a romos pincében, ahol voltak, és belevizelt egy üvegbe, majd megvárta, amíg lehűl, aztán megitta. A 23 éves ukrán katona két társával együtt azt a feladatot kapta tavaly nyáron, hogy két hétig tartsák az állásukat a donyecki Kliscsijivkában. Végül két hónapot kellett átvészelniük; elmondásuk szerint az éhség és a szomjúság időnként félelmetesebb volt, mint az őket kiszorítani próbáló orosz rohamcsapatok.

A stratégiai fontosságú településért 2022 novembere óta folytak intenzív harcok; a romos, mostanra jórészt kiürült, korábban több száz fős falu jelenleg a megszállók ellenőrzése alatt áll.

Vlagyiszlav arról számolt be a Szabad Európának, hogy egy üres pince elfoglalására kaptak parancsot a településen. „Azt mondták: Menjetek, és vegyétek át az állást, nincs ott senki más – idézte fel. Ám a helyszínen a bajtársával egy éhező ukrán katonára bukkantak, akinek állapota előrevetíthette, mi vár rájuk. – Annyira sovány és kimerült volt, a csontjai is kilátszottak” – mondta. A három férfi együtt töltötte a következő hónapokat.

A hasonló aktív frontállásokban az ellenséges felderítődrónok folyamatosan pásztázzák a terepet, és ha katonák mozgását észlelik, azonnal továbbítják a tüzérségnek a pozíciójukat. Ezért az ellátmányt is általában pilóta nélküli repülőgépekkel juttatják célba, de esős, viharos időben ez nem opció, ilyenkor a rejtőzködő katonák élelem és víz nélkül maradnak. „Eleinte próbáltuk ápolni a kimerült bajtársunkat, de már az első nap vízhiánnyal néztünk szembe – mesélte. – Sokat pakoltunk, az álláshoz vezető úton vizet adtunk a srácoknak, akikkel találkoztunk, így csak egy palackkal érkeztünk.”

A második héten már egyáltalán nem volt víz, a katonák a saját vizeletüket kezdték inni. „Azt gondoltuk, hogy na, ennyi volt, valamit tennünk kell” – emlékezett vissza Vlagyiszlav, arra is kitérve, hogy elkezdett jeleket vésni a pince falára, számolva a napokat.

Amikor orosz légicsapás érte a közeli tábori parancsnokságukat, teljesen megszűnt a kommunikáció a külvilággal. Ugyan azt mondták neki, hogy ne hagyja el a pincét, Vlagyiszlav „annyira inni akart, hogy remegett, amikor felállt”. Miután kimászott a tüzérség által szétlőtt állásból, talált is egy kutat a közelben. „Egy sisakkal mertem ki a vizet. Amikor először vittem belőle a pincébe, édesnek éreztük az egyszerű kútvizet. – De az orosz felderítés kiszúrta a kétségbeesett kútkeresést. Drónokkal, aknavetőkkel, tüzérséggel kezdték lőni az állást, majd gázzal támadtak. Több jelentés megerősítette, hogy a harcokban az orosz fél számos alkalommal tiltott könnygázt vetett be. – Annyi volt, hogy áthatolt a gázálarcomon. Minden égett, nehéz volt lélegezni. Az mentett meg, hogy rájöttem, nyugodtan kell lélegeznem, nem pánikolhatok. Csak akkor működött a szűrő, amikor lassan lélegeztem.”

A támadások mellett az éhség is egyre jobban kínozta őket, igen sokat veszítettek a súlyukból. Vlagyiszlav úgy becsülte, körülbelül 25 kilogrammot fogyott ez idő alatt, így vészesen alultáplált lett. „Egyszer törött instant tészta darabjait kapartuk fel a földről – mesélte. Majd felidézte, hogy amikor a drónok végre elérték a pozíciójukat, és ledobták az ellátmányt, a fellegekben érezték magukat – Ott tanultam meg főzni. Krumplipürét, instant tésztát és kekszet dobtak le.”

Végül Vlagyiszlav csoportja bevetésre tudott indulni Kliscsijivka körül; begyűjtöttek minden élelmet és vizet, amit csak tudtak.

Eközben viszont az orosz egységek betörtek a faluba, amit az ukrán felderítés is észlelt, így drónokkal vették célba az ellenséges katonákat, akik a felszerelésük nagy részét hátrahagyva biztonságos helyre menekültek. Vlagyiszlav arról számolt be, hogy kimászott a pincéből, és talált egy elhagyott hátizsákot. „Egy telefon, keksz, pörkölt, némi müzli volt benne. A srácok nagyon örültek, hogy van benne élelem.”

Egy másik támadás során az inváziós erők megpróbálták megrohamozni az alagsort, ahol Vlagyiszlav és bajtársai meghúzódtak. „Rádión értesítettük a parancsnokságot, hogy megtámadtak, majd felkészültünk a visszavágásra. Az egyik drónunk elindult, és bombákat dobott rájuk. Amikor egy orosz katona berontott az állásunkba, tüzet nyitottunk rá puskával és géppisztollyal. Még mindig látni a vérét a betonon.”

Azt állítja, hogy nem érzett félelmet. „Csak az adrenalin tombol benned. Felveszed a pozíciódat, kibiztosítod a fegyvered, és vársz. Aztán amint az ellenség bejön, lősz, és kész. Nem igazán gondolsz semmi másra.”

Egy teljes hónap elteltével arról tájékoztatták a három katonát, hogy végre leváltják őket, de ez a bizonytalan harctéri helyzet miatt végül jelentősen késett. Vlagyiszlav elmondta, hogy az élelmiszer- és ivóvízhiány, illetve a gyakori légicsapások közepette néha igen nehéz volt elviselni a terhelést. „Voltak pillanatok, amikor olyan nagy stressz alatt voltam, hogy legszívesebben lelőttem volna magam. A bajtársaimmal minden témát átbeszéltünk, ami csak eszünkbe jutott. Nehéz volt, mindhárman sírtunk. Csak haza akartunk menni.”

Nagy érzelmi megkönnyebbülést jelentett, amikor külföldön élő felesége egyszer elérte őt telefonon. „Felhívta a parancsnokomat, és a parancsnokság összekapcsolt minket a rádión keresztül. Olyan boldog voltam, mintha az űrben repültem volna. Aztán beszéltem a lányommal is. El tudtam felejteni minden mást abban a pillanatban” – emlékezett vissza.

Miután valamivel több mint két hónap után végre megérkezett a parancs az állásuk elhagyására, néma csendben vonultak el a sötétben, reményeik szerint saját védelmi vonalaik felé. Egy orosz dróntámadás elszakította egymástól őket. Vlagyiszlav csak másnap hajnalban érkezett meg egy parancsnoki állás viszonylagos biztonságába. Ugyan két bajtársa megsebesült az evakuáció során, ők is biztonságban megérkeztek.

Vlagyiszlav kiemelte, hogy elsődleges prioritása az evés volt: „Felhívtam a feleségemet, hogy tudassam vele, hogy kint vagyok, majd azt mondtam: Adj tíz percet, megyek enni. Mindent felszántottam, kolbászt, krumplipürét, instant tésztát. Mindent megettem, amit tudtam.”

Ukrajnában a sorkötelezettség alsó korhatára jelenleg 25 év, vagyis ő elkerülhette volna a frontot. Ennek ellenére kliscsijivkai megpróbáltatásai után is vissza akar térni. „Vissza akarok menni, és segíteni a srácoknak. Ott akarok lenni a fronton, és hallani a rádióban: Ennyi volt, fiúk, hurrá, vége a háborúnak, majd nézni, ahogy mindenki fogja magát, és hazamegy. (…) Azt akarom, hogy mindenki hazatérjen; mindenki.”

A szerkesztő megjegyzése: Nem sokkal azután, hogy elkészült az interjú, 2024 decemberében Vlagyiszlav egy akna felrobbanásában megsebesült a Donyecki területen, jelenleg is kezelik.