Az ukránok számára az Oroszországgal vívott háború kilenc évvel ezelőtt kezdődött a kijevi Majdan téri tüntetésekkel és a 2014. februári eseményekkel, amelyek során Viktor Janukovics elnököt elűzték a hatalomból. A Szabad Európa három olyan ember sorsát követi végig, akinek az életútja végzetes fordulatot vett azokban a kezdeti napokban, és akik életüket adták az ügyért.
Ukrajna háborúja Oroszország ellen nem 2022. február 24-én a kora reggeli órákban indult, amikor orosz csapatok tízezrei vonultak be az országba egy provokálatlan agresszió keretében. Számukra 2013. november 21-e az Oroszországgal szembeni veszélyes ellenállás modern kori kezdődátuma.
Aznap törtek ki tüntetések a kijevi Majdan Nezalezsnosztyi – azaz Függetlenség téren –, miután Viktor Janukovics elnök váratlanul engedett a moszkvai nyomásnak, és elutasította a már letárgyalt európai uniós társulási megállapodás megkötését.
Napokon belül hatalmas tiltakozó tábor gyűlt össze a főváros központjában. A tüntetők nem voltak hajlandók hazamenni, és még a tél beálltával is éjjel-nappal betöltötték a teret. A rohamrendőrök folyamatos támadásának veszélye és a biztonsági erőkkel való időnkénti összecsapások ellenére a tiltakozók előadásokat és fellépéseket szerveztek. Az egész ország támogatásával konyhákat, elsősegélynyújtó állomásokat és önvédelmi milíciákat állítottak fel.
Az akkori események ukránok millióinak életét változtatták meg, és sokakban olyan jövőképet hoztak létre, amely a mai napig motiválja őket.
Den Koszenko vállalkozó, majdanovec és deszantos
A Majdan téri forradalom előtt Denisz Koszenko (hívójele: Amur) sikeres vállalkozó volt, több cége volt Dnyipróban (Dnyipropetrovszkban).
Közgazdász végzettsége volt – a vasúti főiskolán tanult közgazdasági és vállalatirányítási szakon –, vállalkozóként főleg szellőztető berendezésekkel foglalkozott.
Barátjával, Jevhen Zsirkóval – aki jelenleg katona – több mint 15 évvel ezelőtt találkoztak, de a Majdan eseményei alatt kerültek közelebbi kapcsolatba, együtt utaztak oda-vissza Kijevbe, hogy ellátmányt vigyenek a tiltakozók táborába.
Zsirko szerint a forradalom alatt „egységgé váltak”.
„Ételt, gyógyszert és embereket vittünk oda. Volt egy buszunk, hét-nyolc embert utaztattunk. Szolgáltak a barikádokon, segítettek barikádot építeni, segítettek a konyhában – volt munka. Úgy éreztük magunkat, mint csepp a tengerben – volt is egy ilyen matrica.
Leginkább egy Denisszel folytatott beszélgetésre emlékszem, amikor megérkeztünk az első, a Diákmajdanra. Láttuk, hogy valahogy kezdett kifogyni a szusz. Hazamentünk, de reggel arra a hírre ébredtünk, hogy éjjel összeverték az embereket a téren. Dan volt az első, aki felhívott, és azt mondta: Na? Egy másik országban ébredtünk! Mondtam: Így van.”
Ezek után visszamentek Kijevbe. Mint Zsirko elmondta, rendszeressé tették az utazásokat.
„Volt egy álom és volt egy hit az igazunkban, abban, hogy valamit tehetünk. Nem tudnánk másképp csinálni. Fel kellett állnunk, változtatásokat kellett követelnünk” – mesélte Denisz barátja.
Miután Oroszország elfoglalta a Krímet, és Kelet-Ukrajna egyes részein kitört a háború, Koszenko önként jelentkezett, hogy segítsen a csapatoknak, és javítsa a megrongálódott katonai felszereléseket. Támogató csoportot szervezett a Facebookon, és az irodája lett a csoport központja.
„Az emberek segélyt vittek oda – mondta Zsirko. – Járműveket vontattak oda, hogy megjavítsák a katonaság számára. Körülbelül 15 teherautót javítottunk meg a saját költségünkön.”
2015-ben Koszenkót behívták a hadseregbe. Felvette az Amur katonai hívójelet, és a 25. különleges ejtőernyős dandárhoz osztották be.
„Nem próbált kibújni a szolgálat alól (…) bár volt egy komoly üzlete, amit menedzselni kellett” – mondta Zsirko.
2016 áprilisában Koszenko hazatért és tartalékos tiszti állományba került. A Felső-Sics nevű civil szervezettel közösen részt vett a nemzeti-hazafias nevelést adó gyermektábor létrehozásában.
„Házat épített, és született egy harmadik fia, Makar” – emlékezett vissza Zsirko.
Aztán február 24-én kora reggel Oroszország lerohanta Ukrajnát. Reggel 7 órakor Koszenko már a toborzóirodában volt. A Donyecki területen fekvő Avgyijivka területére küldték.
„Kapcsolatban voltam vele, de nem sokat beszélgettünk – mondta Zsirko. – Eleinte csendesen mentek a dolgok, aztán komoly harcok kezdődtek.”
Koszenko áprilisban a Donyecki területen fekvő Novobahmutivka közelében vívott harcban esett el. Dnyipróban, a Livoberezsnij 3 lakótelep temetőjében temették el.
Bajtársai azt mondják, a háború után folytatni fogják azt az ügyet, amely Denisz szenvedélye volt – hazafias oktatási központot építenek a gyermekek számára.
Szasko Kolotvin séf: a Majdanról az Ajdarba
Amikor a Majdan eseményei elkezdődtek, Olekszandr Kolotvin 28 éves szakács volt a Dnyipropetrovszk-környéki Pjatyhatkij városban. Azonnal meghozta a döntést, hogy Kijevbe utazik. Azt mondta a menyasszonyának, hogy egy ideig egyedül kell élnie – mesélte az édesanyja, Nagyja Kolotvina a Szabad Európának.
„Akkoriban három napot dolgozott, és utána három szabadnapja volt – emlékezett vissza. – A szabadnapjain a kijevi Majdanra ment. Eleinte nem is szólt erről nekünk.”
Kolotvina elmondta, hogy megpróbálta lebeszélni a fiát a részvételről, és sürgette, hogy térjen haza. „Minden rendben van itt – emlékezett vissza arra, mit mondott akkor a fia. – Szilárdan tartjuk magunkat.”
Az események 2014. február 18–20-án csúcsosodtak ki, amikor a mesterlövészek tüze, valamint kormányerők és a tüntetők közötti heves harcok következtében mintegy száz tüntető és 13 rendőr vesztette életét. Janukovics és kormányának nagy része napokon belül Oroszországba menekült. Moszkva megszervezte az ukrajnai Krím félsziget megszállását, és pusztító szeparatista konfliktust szított az ország két keleti régiójának egyes részein.
Kolotvin 2014 májusában önkéntesként jelentkezett – az Amnesty International által még abban az évben súlyos emberijog-sértésekkel megvádolt – Ajdar zászlóaljba, és felvette a Szaha katonai fedőnevet. Úgy távozott, hogy semmit sem szólt az édesanyjának.
„A lányom odajött hozzám, és azt mondta: Mama, ülj le és ne aggódj – emlékezett vissza Kolotvina. – A mi Szásánk elment a háborúba.”
Júniusban Kolotvin már a harci övezetben volt, és részt vett az ukrán „terrorellenes műveletben” az ATO-ban, az orosz erők és az Oroszország támogatta donbászi lázadók ellen a luhanszki repülőtér környékén.
Kolotvina július végén és augusztus elején többször is beszélt a fiával. Próbálta meggyőzni, hogy jöjjön haza, de a fiú eltökélt volt.
„Nem akart főzni, felderítőnek ment. Úgy hívták őket, hogy Fekete Század. Megsérült a lábán. El sem látták, már mennie kellett a bevetésre. Felhívott, és figyelmeztetett, hogy néhány napig nem lesz kapcsolat, mert nem viszik magukkal a telefonjukat” – mesélte az édesanya a legutolsó beszélgetésről.
„Beszéltünk vele a háborúról, sokat beszélgettünk élete utolsó napjaiban. Azt mondta: Anya, nem adhatok fel mindent, hiszen párban dolgozunk, nem hagyhatom cserben a testvéreimet, ki más lenne itt, ha nem én?”
Azt tervezte, hogy Kijevbe megy felszerelésért, és hazalátogat. De nem élte meg a napot – tette hozzá az anya.
Olekszandr Kolotvin harci küldetése teljesítése közben halt meg 2014. augusztus 13-án a Luhanszki területen, Hriascsuvatoje falu közelében. Három hónapot sem töltött a „terrorellenes művelet” zónájában. 29 éves volt.
„Páncélozott csapatszállítón utaztak. Leugrottak róla, és rögtön ott, az úton betakarták őket aknatűzzel. Sokan meghaltak közülük. Mindegyiket megtalálták, de kettőnek sokáig nem sikerült a nyomára bukkanni, köztük volt a mi Szásánk is. 16-án, a lányom születésnapján hívtak, hogy Szása elment… Megtalálták a két katonát – a mezőn feküdtek a napraforgók alatt. Borzalom volt. Augusztus 17-én temették el zárt koporsóban. A szakértők szerint repeszseb volt a szívében” – mondta az anya.
Együtt élni a fájdalommal
A fia megölése óta eltelt nyolc év nehéz volt Nágya Kolotvina számára. Életét annak szentelte, hogy lehetőségeihez mérten hozzájáruljon a háborús erőfeszítésekhez.
„Egy nagy önkéntesközpontot vezetek – mondta a Szabad Európa ukrán szolgálatának. – Ruhákat készítünk a csapatoknak, álcahálókat és hasonlókat. Segítünk a gyerekeknek levelet írni és rajzolni, hogy elküldhessék a frontra (…) Ruhákat és más árukat viszünk a kórházakba.”
Mivel Kolotvina elvesztette a fiát, különös figyelmet szentel a többi megölt katona családjának.
„Zászlókat készítünk a Pjatyhatkijból származó helyi hősök arcképével – mondta. – Amikor temetés van (…) megpróbálok ott lenni, és olyan szavakat találni, amelyek támogathatják az embereket.”
„Nagyon nagy volt a szabadságunk ára – mondta. – De ezzel a fájdalommal együtt kell élnünk.”
Denisz Gavrjusin ügyvéd: volt bátorsága gondolkodni és cselekedni
A 25. légideszant-dandár egyik harcosa, Denisz Gavrjusin ügyvéd volt a háború előtt, saját praxissal. A Dnyipro Nemzeti Egyetemen szerzett jogtudományi diplomát. Tanára és most a család közeli barátja, Ljudmila Kosztrjukova így emlékszik vissza: Denisz volt az egyik legjobb diák, megfontolt és okos. Sokat olvasott, utazott, szerette a jógát.
„Logikát és filozófiát tanítottam. Sok diák volt, de Denisz kitűnt – mind a kíváncsiságával, mind azzal, hogy ő lett a diáktanács vezetője. Édesanyja már halála után a jegyzeteit böngészve kiszúrt egy mondatot: »Legyen bátorságot az elméd használatához. Immanuel Kant.« Az én előadásomon hallotta – lejegyezte. Kant a hitvallása volt. Úgy tűnik, ez volt Denisz életének is a mottója” – mondja Ljudmila Kosztrjukova.
2004-ben, a narancsos forradalom idején, amikor a kar még „kék-fehér” (Janukovics) szimpátiájú volt, ő volt ama kevesek egyike , akik a „narancsosokat” (Juscsenko táborát) támogatták – mondja.
„Amikor narancssárga szalaggal az autómon érkeztem az egyetemre, az kihívás volt a többi tanár számára. Denisz az előadások közötti szünetekben odajött hozzám, és elmondta, hol lesznek a találkozók. Őszintén megvitattuk a narancsos forradalom eseményeit. Egy kazettát is hozott nekem a Majdan dalaival, még mindig megvan” – mondja a tanár.
2013 őszén Kosztrjukova a kijevi Majdan tüntetői között futott össze egykori tanítványával.
„Boldog voltam, amikor 2013-ban a Majdanon találkoztam egykori diákommal – mondta. – Denisz a tömeg közepén volt a barátjával.”
„Utoljára akkor láttam őt, amikor a regionális közigazgatás épülete előtt álltunk [Dnyipróban, amelyet 2016-ig Dnyipropetrovszknak hívtak]” – mondta.
„Az volt a pletyka, hogy a »tituskik« el akarják foglalni – magyarázta az akkoriban gyakran provokátorként fellépő, oroszbarát verőlegényekre alkalmazott informális szót használva. – Ezért mi és más Majdan-tüntetők ott voltunk, így Denisz és a barátai is ott voltak.”
Amikor a Dnyipróban felmerült az „orosz tavasz” veszélye, sok fiú konvojban vonult a katonai biztoshoz közvetlenül a Dnyipropetrovszki Regionális Állami Igazgatóság épületétől. Denisz is köztük volt. Nyilatkozatot írt arról, hogy készen áll a katonai szolgálatra.
A 25. ejtőernyős dandárhoz került, a leghevesebb harcok némelyikének is tanúja volt a Donyecki területen – Szlovjanszkban, Kramatorszkban, Debalcevében.
2014. augusztus 17-én halt meg, amikor a járművet, amelyben utazott, rakétatűz érte. Harmincéves volt.
„Úgy gyászoltam őt, mintha a sajátom lett volna – mondta Kosztrjukova. – A temetésén találkoztam az édesanyjával (…) Most már nemcsak barátok vagyunk, hanem szinte rokonok. Minden évben együtt megyünk a temetőbe Denisz születésnapján és a halála napján. Olyan ember volt, akinek kiemelkedő igazságérzete volt, és tisztelte az emberi méltóságot. Ha élne, azt hiszem, most Ukrajna egyik vezető személyisége lenne.”
