Különleges szövegeivel még az alter világból is kilógott a Csókolom együttessel ismertté vált énekes. Reménytelenségükben és beteljesültségükben is meghatóan banális szerelmek, lebegés és biztonság utáni vágy, derűs kívülállás: Ujj Zsuzsi volt a Nirvánia után podcastsorozat vendége.
Mindig Joplin- vagy Patti Smith-fotókat posztolsz Facebookon. Miért?
Legújabban igen. Janis Joplin-lemezt 13 éves koromban kaptam egy idősebb barátomtól, aztán nagy rajongó lettem. Mindenkinek újdonság volt. Vidéken egy Janis Joplin-bakelitlemez 13 évesen nagyon menő volt.
’59-es vagy, akkor az ’72-ben volt.
A Pearl volt meg. (Joplin második szólólemeze, ami 1971-ben jelent meg – K. Gy.) Patti Smitht később ismertem meg.
Az ilyen alter dívák, mint te, inkább régi fotókat szoktak magukról posztolni, amint éppen elkapja őket a rockörvény, te meg szinte csak erről a két nőről. Valójában mindig szerettél volna a színpadról üvölteni, és nem a közönségnek háttal énekelni?
Gyerekkoromban először bohóc, aztán – gondolom, Petőfi Sándor hatására – színész akartam lenni. Szabadságharcos színésznő zászlóval. Akkor, alsó tagozatban kezdtem verseket írni. Petőfit most is nagyon szeretem. Janis Joplint meg utánoztam, csak úgy. Sem akkor, sem később nem voltak ambícióim a színpadi léttel. A színészettel talán, de énekesnőként sosem gondoltam magamra.
Most már egy ideje azért igen?
Lágerénekesnőnek titulálom magam. Weöres Sándornak van egy Slágerénekesnő című szövege, amit Zalka Imi barátom megzenésített. Én úgy szoktam mondani, hogy lágerénekesnő. Az egy szerelmes dal.
Majdnem mindegyik dalod szerelmes.
Egy, talán két kivétel van.
Soha nem akartál mást? Soha nem próbálkoztál mással, mint szerelemmel?
Ez mindig elég inspiráló volt.
A plátói szerelmekben te igazi menő vagy, ahogy olvastam az életrajzodat.
Igen, most is jó lenne egy. Egy jó plátói szerelem, ami inspirál.
De azért lent is tart.
De nem tesz tönkre. A szerelem mindenképpen inspiráló. Szeretet, szerelem: ez a fontos dolog az életben énnekem.
A kétezres évek második felében azt mondtad Sissónak egy Narancs-interjúban: „Egyszer például tök szépen leírtam valahova, hogy mire is való ez a kibaszott művészet.” Nem került elő véletlenül ez a cetli?
Nem, sajnos. Bár most tervezek betegállomány és nyugdíjas lét előtti rendrakást. Minden be van hányva egy csomó dobozba, és lehet, hogy előkerül ez is a füzeteimből. Hosszú időn keresztül grafomán voltam, amíg nem jött a szerintem súlyos alkohol, az megakasztotta egy kicsit a dolgokat. Meg a párkapcsolatok.
Mikor konszolidálódtál?
Már hogy nem iszom, nem dohányzom?
Vagy amire te azt mondanád. A nem ivás mindenképp hozzátartozik.
Talán hét-nyolc éve nem iszom, cigi meg hat éve. De többszöri nekifutásra.
Tüdőrákod lett, és egy hónapja műtöttek. Mást fogsz ezentúl írni a cetlikre, mint eddig?
Nem hiszem. Nem is nagyon írok a cetlikre. Meg valahogy igyekszem gondolni erre a betegségre, de nem igazán tudok. Próbálom racionálisan elgondolni, hogy meg kéne fontolni, hogy mostantól mire fordítom az időmet. De ez nem igazából megy nekem. Úgy élek felelőtlenül, mintha mi sem történt volna.
De az mi, hogy felelőtlen? Öncélúan könyveket olvasgatsz, ahelyett hogy…
Vagy hülye műsorokat nézek a tévében, de olvasok is. Nem kezdtem el, pedig muszáj lenne rendet hagyni magam után, mert nem jó elpakolni.
A szüleim nemrég haltak meg. Azért költöztem vissza Veszprémbe, mert itt voltam velük. Az nagyon jó volt. De itt még van egy csomó cucc, amit nem dobtam ki, felesleges dolgok. Szeretném, hogy ilyet ne hagyjak majd magam után.
És szeretném tudni, hogy konkrétan mennyi időm van vissza. Jogom van tudni. Hogy hogyan osszam be az időmet, a pénzemet, mire lesz elég az idő.
A tüdőrák előtt nem volt ilyen haláltudatod?
De volt. Foglalkoztam vele a szüleim miatt, mert mind a ketten itthon haltak meg, itt voltam velük. Örülök neki. Anyukám nagyon szépen ment el, boldogan, dalolva, mint egy kis angyalka. Papám egy hétig szenvedett, de talán azt sem nevezhetjük sok időnek. Tehát méltósággal meghalni…
Ez nem hiúság?
Méltósággal meghalni? Nem.
Nem mindegy, hogy az ember hogyan hal meg?
Én vágynék arra, hogy mondjuk ne a saját hányásomban meg az ürülékemben fetrengjek az utolsó pillanatokban, hanem tiszta legyek. Ez hiúság?
Nem mindegy? Úgyis elmész. Vagy azok miatt, akik itt maradnak, hogy mit látnak belőled a végén?
Nekem nem mindegy.
A végén így is, úgy is szar.
Nem feltétlenül, nem mindenkinek szar szerintem. Mamámnak nem volt szar, ő tényleg, ha láttunk már olyat, hogy valaki megüdvözül, akkor ő. Mosolygott és kedves volt, és elfogyott az ereje.
Papám két nappal a 95. születésnapja előtt halt meg, előtte sem nagyon volt beteg. Nehéz volt mozgatni, mert fájt neki. Maminak nem fájt semmi. Lehet, hogy hiúság, de…
Amiben most vagy, hasonlít ahhoz, mint amikor az alkohollal néztél szembe? Nem úgy, hogy betegség, betegség, hanem a lelkiállapot, hogy valami sorsfordítóra készülsz.
A rákot nem akarom legyőzni, mert nem lehet. Mindent meg akarok csinálni, amit mondanak az orvosok, de csak egy bizonyos határig. Sajnos nincs eutanázia, ezt sajnálom. Pont a méltatlanság miatt, hogy feleslegesen szenved az ember, már nem könnyű a lét, hanem fájdalmas. El lehessen dönteni, mert olyan betegség ez, ami most már megmarad. Lehet sugárterápia, kemoterápia, de nem fogok tudni kigyógyulni belőle. Lehet, hogy most egy darabig jól leszek, és utána valahol megint előjön. Szerintem így lesz. És mindent szeretnék tudni ezzel kapcsolatban, tisztában lenni vele.
Nem tetszik alapjáratban, hogy az élet véges, azzal nem vagyok megbékélve, a rák előtt sem voltam. Hogy mire benő a fejem lágya, meg otthon érzem magam a világban, tehát nem szenvedek lelki bántalmaktól, komfortosan vagyok, és akkor bassza meg, meg kell halni, vagy megöregedni. Ezzel nem voltam kibékülve. Most ez a rák rövidebbre zárja a dolgot. Kénytelen vagyok vele foglalkozni.
Mikor vált komfortossá vált az életed?
Szerintem itt, a szüleimmel.
Amikor visszaköltöztél őket gondozni?
Idősebb koromra. Mindenképpen összefügg a korral. Nagyon ritkán, havonta egyszer-kétszer mentem el Pestre próbálni meg koncertre, de itt, Veszprémben nem jártam sehova, itt voltam velük végig. Nem volt hiányérzetem.
Ez a konszolidáltság hogyan hatott a kreativitásodra? Változtatott rajta?
Nulla kreativitásom van már évek óta. Vagy évtizedek óta? Nem tudom. 15 éve nem írok, csak olvasok.
De Darvas Kristóffal közös lemezed jelent meg ebben az időben.
Nincs rajta új dal, és még feldolgozások vannak rajta, amiket nem mi írtunk. Újszerű, de nem írtam új dalt.
Ez zavart? Úgy érezted, hogy kimerült az ihlet?
Engem nem zavart. A Spenótot szerintem igen. (Tóth Zoltán, többek között a Csókolom alapítója, Ujj Zsuzsi évtizedes zenésztársa – K. Gy.) Nem vittük túlzásba a fellépéseket. Mindig valami – a katarzis nem éppen a legjobb kifejezés, de valami –, mindig kiment, amikor koncert volt.
És ezt nem lehetett túl sűrűn? Miért nem koncerteztetek?
Szerintem igény sem volt rá. Lehetett volna biztos szervezni. A Spenót szervezett nekünk koncerteket, de Kristóffal például most már 11 éve vagyunk együtt ugyanazzal a repertoárral. Nagyon lassan, óvatosan bővülgetett, de azok is régi dalok voltak.
Az utóbbi időben azt gondoltam, hogy ez már senkit nem érdekel, meg engem sem fog megérinteni, de mindig egyre fiatalabb lett a közönség. Voltak hetvenévesek is meg 16 évesek is. És így nekem is jó volt. Nehezen indultam be, de beindultam, és jó volt énekelni nekem is.
Valamelyik nyilatkozatodban mondtad a Csókolom 1991-es megalakulása kapcsán, hogy „megalakult a zenekar, de én arra nem is gondoltam, hogy közönség előtt kellene játszanunk. Korábban is beértem a próbákkal meg azzal, hogy Imi kísért gitáron.” Ez megmaradt, hogy nem a fellépésért csináltad? Hanem miért?
Ha elkészült egy dal, az nagyon nagy öröm volt, de az a próbateremben készül, nem a színpadon. Más dolog a színpadon lenni, nekem az volt a lényeg, hogy a dal elkészül. Megszoktam valamennyire a színpadot is, de még most is szoktam izgulni.
Biztos volt, hogy illuminált állapotban voltam, és akkor vagy vánszorogtam, vagy felszabadultabb voltam, néha volt olyan, hogy megmutathatom magam egy titkos szerelemnek vagy valakinek, de nem volt vágy, hogy színpadon lehessek. Az, hogy megvalósuljanak a dalok, az vágy volt, és jó érzés.
Akkor hogy 15 éve ilyen nem történik, zavar?
Ez hiányzik. Jó lenne ilyen élmény.
Nem írsz?
Nem.
De miért? Nincs ihlet? Ez hogy megy nálatok?
Nálam úgy szokott lenni, hogy megyek az utcán, és lesz egy ritmus, vagy kattog a villamos, vagy kalapálnak. Volt, ami zenére készült, egy évig is, mondjuk Spenót-zenére. De az úgynevezett repertoárom alapja megvolt húszéves koromban. Csak akkor pont itt éltem, és sötét volt ez a város akkor.
Mindig csak dalformában írtál, soha nem akartál mást írni? Most, hogy számvetősebb időszakodban vagy, nem akarsz egy hatszáz oldalas nagyregényt írni?
Nem hiszem.
Mindig csak dalokat írtál?
Dalokat írtam, talán novellákat, egyet, kettőt. Meg elkezdtem egy úgynevezett színpadi műszerűséget, ami aztán félbemaradt. Egyébként arra néha gondolok, hogy jó lenne befejezni, de nincsenek ambícióim.
Régebben voltak?
Az, hogy elkészüljön a dal, ami belülről jön. Meg volt egy fotós korszakom is, hat évig tartott. Tartalmilag ugyanaz volt, mint a dalírás, csak olyan csávókkal voltam körülvéve, akik fotóval foglalkoztak, és akkor teljesen tudat alatt, gondolom, rájöttem, hogy ezekkel ezt a nyelvet kell beszélni, mert egyébként nem értenek semmit.
Meg akartál nekik felelni, vagy egyszerűen csak kommunikálni akartál velük?
Kommunikálni is. Megfelelni nem akartam, azt akartam, hogy szeressenek úgy, ahogy vagyok. Azt mutattam meg a fotóban is. A fotóim olyanok, mint a dalszövegek.
Mind rólad szólnak.
Lét, kiszolgáltatottság, férfi-nő kapcsolat, születés, halál. „Ha fehér, ahol fehér a halál.”
Ritka, hogy a szülői házban él valaki, mi pedig most itt beszélgetünk, Veszprémben. De már korábban is hazajöttél Pestről, mert a tízes éveidben költöztél fel középiskolába.
15 évesen és húszéves korom táján laktam itthon egy évig. Akkor írtam a repertoárunk alapját.
Miből? Abból a pár év Pestből, vagy abból, amit innen vittél magaddal? Vagy az olvasmányaidból? Vagy a fejedből?
Mindenből, amit most felsoroltál. Volt akkor itt egy fiú, aki szerintem jó zenész lehetett volna, a Digó. Nagyon tehetséges volt. Vele találkoztam, meg szépnek is találtam. Ő kevésbé engem, de ahhoz, hogy kapcsolatban tudjak vele maradni, írtam dalokat. De ez sem volt tudatos, hanem hogy akkor lesz valami közös, amit együtt tudunk csinálni, és akkor együtt lehetek vele. Én emocionális lény vagyok, tudatosság nincs bennem. A fotók is megrendezett fotók, de mégis azt gondolom, hogy csak címszavak voltak, hogy pina, szülés, házaspár. Koncepciókat nem tudok előre gyártani.
Pedig ha a fotóidat előre megkonstruálod, az tudatos aktus.
Azért is kellett, mert nem volt felszerelésem.
Jött a fotóihlet, és akkor kölcsönkértél egy apparátot?
Igen. Dárdai Zsuzsa (képzőművész, a Narancs volt újságírója – K. Gy.) akkor vette frissen a fotófelszerelését, amikor rám jött a hoppáré. Még nem is használta, de kölcsönadta, mikor az első sorozatokat csináltam. Mivel nem volt felszerelésem, amikor ötletem volt, felírtam papírra, hogy ne felejtsem el. Talán innen is voltak a címszavak. Hosszabb időre senki nem adta kölcsön, ezért koncentráltan kellett dolgozni. Megcsináltam, ami fel volt írva. A tárgy általában én voltam.
Kicsit még menjünk vissza az időben. A nagyszüleid gazdálkodók voltak, a szocializmus proletarizálta őket, így a szüleidet is. Milyen volt az a közeg, amiből elindultál?
Vegyes. A város másik végén, amit mindig Dózsavárosnak hívtak, vagy temetőnek, ott voltak leszegényedve a szüleim. Itt pedig csak Kádár-kockák épültek. Enyhe tudathasadás volt az egész. Még volt tehén, tyúkok meg disznók az apai nagyszüleimnél, de munkájuk már nem volt. Szüleim segítették őket.
Akik már gyárba mentek dolgozni.
Apám mezőgazdasági gépgyárba. Anyukámé eleinte fegyvergyár volt, aztán Zsiguli-alkatrészgyár lett, aztán ő kikötött az Ofotértnél. Az sem volt jellemző errefelé. Itt az utcában talán még egy néni volt, akinek volt munkahelye, a többiek háztartásbeliek voltak.
Papp Jánosnak hívták a megyei pártvezetőt, a vérengzőt. Már általános iskolás koromban is, nagyon jól emlékszem, voltak konfliktusok az osztályfőnökömmel, aki egy nagyon beszűkült tudatú kommunista párttitkár volt. Befolyásolni akarta itt a dolgokat, befolyásolta is.
Az egyetemen voltak idősebb barátaim. Majakovszkijt olvastam…
Általános iskolás korodban?
Igen. Nem feltétlenül értettem meg, de jóképű is volt, és volt, amit megértettem. Van az a hosszú Lenin-poémája, abból elég sok mindent megértettem, főleghogy milyen elfogult volt Leninnel kapcsolatban. De az osztályfőnökömnek még az is sok volt.
És végül rád szállt, miután nem tudta betéríteni a pártba a gyakorló hívő szüleidet.
Igen, ezt megtudtuk utólag. Nem lettem volna én kitűnő, de hogy megbukjak…
Nyolcadik félévben.
Igen. Ott is voltak hívők, a fizikatanár néni meg az énektanár néni. Utólag megmondták, hogy be voltak fenyítve, ha nem adnak rossz jegyet.
Ezért keveredtél végül egy év kihagyás után Budapestre, és lett egy kettes látszerészszakmunkás-bizonyítványod. Hát, ott sem villantottál nagyot.
Sehol nem sikerült villantani. Voltak olyan elméleti részek, amik nem mentek. De egyébként a szakmámat, a látszerész szakmát most is szeretem. Anyukám is látszerész volt, innét jött az ötlet. Meg hogy csak Pesten van ez az iskola, és el akartam menni innen nagyon. Így sikerült. A Kapás utcába ágybérletbe.
15 évesen felkerültél Pestre nulla kapcsolatrendszerrel.
De volt a Durst Gyuri meg a felesége.
Aki jelentős filmes volt, a Balázs Béla Stúdiónak volt sokáig a vezetője, aztán a Duna Műhelynek, és számtalan fiatal filmesnek volt a menedzsere, producere, mentora. És akkor a kis Ujj Zsuzsinak is.
Nekem is, mert a Durst itt az utcában udvarolt a Kovács Marinak, így megismertem. A nővérem korosztályához állt közelebb, és én megtartottam velük a kapcsolatot. Amikor felköltöztem ’75 szeptemberében, várt egy üzenet az ágybérletemben, hogy menjek a Toldi moziba, ahol Balázs Bélá-s dokumentumfilmeket vetítettek.
Akkor beledobott a sűrűbe.
Bele, szerencsére, jó volt. Nagyon sok mindent: jazz klubokat, színházat mondjuk nem, de a filmeket, mozit meg minden ilyesmit a Durst házaspárnak köszönhetek. Ők eleinte iránymutatók voltak, utána már én is elboldogultam.
Alapvetően filmesek körében kezdődtek a kapcsolataid?
Volt a szakmunkás iskolában egy-két barátnőm, egy még most is megvan, Piri baba. De egyébként tök magányos voltam. A Gyuriékkal egy héten egyszer vagy kétszer találkoztam, de egyedül jártam mindenhova.
Akkor még a Digóba voltál szerelmes?
Nem. A Digó később jött. 15-16 évesen volt itt Veszprémben egy plátói. Vele nemrég találkoztam: belevágott a villám a tévébe, és kijött egy csávó. Aztán kiderült, hogy a gyerekkori plátói szerelmem itt áll az előszobában.
Elmondtad neki?
Gondolkodtam rajta. Én már akkor Pesten laktam, és írtam neki egy levelet, amire persze nem kaptam választ. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy elmondjam, de aztán gondoltam, hogy minek, már nem tetszik.
Amikor felkerültél Pestre, mi maradt meg benned ebből a világból, ahonnan jöttél? Vagy ettől inkább menekülni akartál, és maximum később jöttél rá, hogy valamik azért maradtak benned?
Az ebből a világból mit jelent?
Ebből az életmódból, kulturális közegből, hangulatból, ami Veszprém volt. Vagy semmi? Igazából pesti vagy?
Igazából pesti. Bár volt itt egy figura, Nagy Károlynak nevezték, aki Mozgó Világ-esteket csinált, Muzsikást meg lengyel jazzt és nagyon jó kiállításokat. Amikor kibuktam az általános iskolából, akkor egy évet dolgoztam itt a veszprémi faárugyárban, és itt nagyon jó filmklub volt már. A film valahogy mindig megérintett.
A zenei gyökereid viszont furák. Azt mondtad, „hallgattunk Hendrixet, Dylant, de én akkoriban csak az Illés zenekart szerettem”. Meg operett, magyar nóta, Táncdalfesztivál-slágereitek voltak itthon, és ezeket is szeretted. Persze érzem az előadásaidban előzményként a sanzonosabb kultúrát, de azért az nem szokásos, hogy nem csak a rockzene vagy blues, vagy az akkori alter, progresszív irányzatok, hanem ezek is befértek neked.
A Táncdalfesztivál nagyon nagy élmény volt. Most is szeretem azokat a dalokat. Vannak nagyon jó szövegek szerintem.
Szenes Iván és a többiek?
Igen. Én szövegcentrikus vagyok.
Na mondj egyet.
Most hirtelen nem tudok.
Úgy jó, persze, hogy rögtön idézőjelbe teszed, de ő nem idézőjelbe szánta, amikor hullottak a rózsaszirmok.
A Kovács Kati-számokat is szerettem például.
Ezt a magyar, szocialista tömegkultúrát, hogy tudálékoskodjak?
Igen, szerettem.
Nem is az van, hogy P. Mobil-os voltam egész ifjúkoromban?
Nem, talán egyszer voltam koncerten, ahova elvittek.
Piramison sem? Mert az már édesebb, cukrosabb volt.
Nem. Mondjuk Illésen sem voltam már, mert akkor még kicsi voltam, de Fonográfon például igen, ami még egy darabig majdnem Illés zenekar volt. Szörényinek szerintem kurva jó hangja van, a Bródy meg nagyon jó szövegeket írt. Nekem az bejött.
Én csak jazzkoncertekre jártam élő zenét hallgatni. Csak sokkal később, már huszonéves koromban jött a Vágtázó Halottkémek meg ezek az alternatív rockzenészek.
Tehát a nyolcvanas évek elején.
Igen. A hetvenes években csak jazzt hallgattam. Szakcsi Lakatos meg Szabados, meg Kassák és az Építők klubja.
Aztán jött már Dresch Mihály.
Még őt is szerettem az elején. Most már nagyon magyar nekem. Bajszos magyar.
A Vágtázóból is Csodaszarvas lett.
Igen. Azért annyira nem voltam oda. Bár közelről ismertem őket, bandáztunk együtt annak idején.
Milyen volt ez a pesti alter közeg akkor?
Én mindenhol kívülálló voltam. Az rossz volt nekem.
Rossz volt?
Persze. Mindenki társaságban volt, én meg ott lógtam egyedül.
De mivel velük bandáztál, egy idő után te is a része lettél.
Nem. Még most sem érzem, hogy bent vagyok. Most már, hogy megöregedtünk, közvetlenebb.
A Spenótot is a Digón keresztül ismerem. Úgy ismertem meg, hogy mentem a Digóhoz Óbudára, ott csövezett valakinél. Előtte volt Spenót, meg a Bárdos volt a rádióban valahogy. Ez már ’87, már közel a rendszerváltáshoz. A New York című számmal voltak, azt tudom. Ott voltak a hírességek számomra: Bárdos Ági meg a Spenót. Kérdezték, hogy milyen volt. Nekem egyáltalán nem tetszett. Nyávogásnak vagy nyafogásnak tűnt az egész, hogy New York. Mi a f*szról van itt szó? Ezt meg is mondtam. A Spenót itt állt meg az orrom előtt, le akart fejelni, csak hátraugrottam, beugrottam a liftbe. Spenótot így ismertem meg.
Aztán ’87-ben volt az első kiállításom a Liget Galériában. Oda azért mégis eljött a Spenót, mert a Digó gitározott. Vető János volt még ott, meg a Gasner János.
De valahogy mégis bele kellett kerülni, ha a Gasner meg a Vető játszott a koncerteden.
Én akkor láttam őket életemben először.
Akkor miért mentek el egy vadidegen nő kiállítására?
Szerintem a Digó megkérte őket. A Vetőt a fotóiról ismertem, de nem voltam vele köszönőviszonyban sem. A Gasnerról meg ott derült ki, hogy ő a Gasner János. Nem is hallottam még róla. A Digó szervezte a zenészeket.
A Digó pedig kapizsgált valamit, hogy miről van szó, mert próbáltunk mi annak idején zenekart csinálni, csak ő mákteázott vagy narkózott, a másik fiú, a dobos meg ivott, tehát nem mentünk semmire hárman. Én akkor még semmit nem csináltam. Szóval ezt itt, Veszprémben nem lehetett megcsinálni.
A kiállításmegnyitón volt a Spenót. Mi végeztünk azzal, közben lejöttek a képek is a falról, katasztrófahangulat volt, a zene is olyan volt. Mondtam, hogy aki akar, zenélhet, és volt egy közösségi zenélés. Aztán lett egy kiállítászáró, mert Spenótnak tetszett a produkció. Ezt a produkciót idézőjelbe teszem, de a dalszövegek is tetszettek neki. A kiállítászárón Szineg Ildikó, Szini basszusgitározott, a Spenót dobolt, a Digó meg gitározott. Abból egy normális hangfelvétel is készült.
Akkor azt mondta a Spenót, hogy Zsuzsi, csináljunk egy zenekart?
Nem. Ő akkor még a Bárdos Ágival volt együtt. Éppen nem voltak együtt, az volt a szerencse. De rettegett, hogy mikor jön a Bárdos Ági, és szétveri az egészet szó szerint.
Ez volt Áginak a vad időszaka?
Igen, félt tőle a Zoli. Utána ők zenéltek is, meg még együtt is voltak.
Három-négy év múlva a Ligeti slágert elénekeltem az Iminek, ő meg le tudta kísérni gitáron. Egyszer a Liget Galériában lekísérte nekem, ott előadtuk. Volt még egy pár dal, ami talonban volt, és mondta az Imi, hogy most már ne az éjszakába járjunk inni, hanem csináljunk valami értelmeset. Az ő ötlete volt, hogy csináljunk zenekart. Mondtam, jó. Kivel?
Ő is vidéki, de én akkor ismertem már a Spenótot, szóltam neki, meg Babler Hédinek, aki a filmművészetire járt, meg a Flashben és több zenekarban is dobolt. Hédinek nem tetszett, a Spenótnak tetszett. Aztán még az Imi később szerezte a Neményi Zsolti dobost. Így kezdtük a zenekart ’91-ben. ’86-’87-ben ismertem meg a Spenótot, tehát négy év múlva.
Ez az az időszak, amiről egyszer azt írtad, nyilatkoztad, hogy akkoriban leginkább kallódtam?
Fogalmam sincs.
Mikor kallódtál?
Szerintem előtte.
Nyolcvanas, hetvenes évek?
Igen. Volt egy házasságom, szerettem azt a csávót, és nagyon meglepődtem, amikor másba lettem szerelmes. Azt hittem, hogy az ásó, kapa, nagyharang…
…hogy az komolyan így van?
Igen. És akkor nem úgy volt. Ráadásul ide járt az egyetemre, volt célja velem ellentétben. Karriert akart csinálni. Én meg egyáltalán semmit sem tudtam magamról.
Sokat anyagoztál akkoriban?
Én egyáltalán nem anyagoztam. A Digóval egyszer kipróbáltam.
Füvet sem?
Nem nagyon, azt is csak később.
Akkor az alkohol lebegett mindig a határodon?
Az alkohol szerintem a zenekar tájékán jött. Minden fiú vagy akivel éltem, ivott, mint az állat. Mindenki alkoholista volt, nem volt nehéz nekem is betársulni. Először csak társasági ivóként, aztán már egyedül is megtaláltam a cumisüveget. Rá lehet szokni. Én rá tudtam szokni.
Sosem merült fel az életedben, hogy csinálnál egy jó szemüveglencsét, vagy valami más tisztességes polgári cél?
Dolgoztam mindig.
Nem mondom, hogy naplopó voltál, vagy kmk-s, de az sose merült fel, hogy klasszikus polgári életed legyen?
Valahogy nem bírták el a munkahelyek. A válásom után a Korányi tbc-s pulmonológiai intézetbe – ahol most operáltak – mentem segédápolónak. Volt akkor a kiállítás Frankfurtban, el akartam menni, és nem engedtek el. Két hétre nem mehetek szabadságra, csak három napra. Otthagytam. Jóval később az Országos Pedagógiai Intézetnek dolgoztam, kérdőíveztem. Ott dolgozott feketén a Nagy Bálint meg a Solt Ottilia.
Így kerültél kapcsolatba az ellenzékkel? Szamizdatoztál és a többi, vagy csak olvastad?
Ott vettem a szamizdatot. Egy-két lakáselőadáson vettem részt, nem különösebben érdekelt. A szegénység, az érdekel.
Miért hagytad abba a fotózást?
Volt egy pasim akkor, a Halas István fotós, a Halász. Ő ezen a nyelven beszélt. Most már nagyon jó barátok vagyunk, de akkor párban nem ment a kommunikáció. Akkor ismertem meg Várnagy Tibort, a Liget Galéria vezetőjét, Lugosi Lugó László és Szilágyi Lenke munkáit is akkortájban. Ez volt a közegem. És akkor ezt a nyelvet beszéltem öt-hat évig. De azt hiszem, tartalmilag elég messze állok tőlük.
Te előadóművész vagy.
Én lágerénekesnő vagyok. Dalköltő és lágerénekes, így titulálom magamat.
A Liget Galéria oldalán olvastam, hogy „miközben műveit a hazai művészeti élet kevésbé reprezentáns intézményei mutatták be, ő az első magyar nőművész, akinek munkáival összefüggésben külföldi szakember először használja a genderreprezentáció fogalmát”. Mire gondolt itt a szakember, hogy látod ezt a női dolgot az életművedben?
Sokáig nem értettem, hogy miről van itt szó. Most már tudom. Egy galerista például azt is mondta, hogy most az megy, hogy minimum nőnek kell lenni, ha a művészeti életbe be akarsz törni, vagy feketének, vagy transzvesztitának, vagy melegnek. Tehát az nem elég, hogy sima fehér ember vagy.
A nőművészet, nagyon ciki, de nem érdekel. És ezt évekig nem értettem. Most már értem, hogy itt van valami tendencia meg vonulás. Én mint nő nem éreztem magam egyenlőtlennek.
Abban az alter kultúrában, amiben éltél, mennyire volt jelen az akkori magyar társadalom nőképe, a női egyenlőtlenség?
Semennyire.
Nem volt ugyanannyira macsó, férfiközpontú, mint amilyenben mi felnőttünk?
De.
Akkor ott volt masszívan.
De ott sem volt nőművészet vagy ilyesmi.
Szóval ti voltatok a kiegészítők a menő, alter férfiak mellett? Mennyire volt nemi egyenlőtlenséggel terhelt ez az alter kulturális közeg, amiben éltél? Vagy legalább ebben eltért a nagy társadalomtól?
Úgy gondolom, eltért.
Én egyik napról a másikra kezdtem el fényképezni, és a Várnagy volt olyan bátor, hogy kirakta őket. A többiek már fotóművészek voltak, vagy évek óta foglalkoztak fotóval, akár fiúk, akár lányok. Ilyen akadály, hogy nő vagy férfi, ebben nem volt.
Tehát nem úgy kezeltek benneteket mint a vokalistát. És ha nemcsak a művészeti részét nézzük, hanem a mindennapi életet ebben a kultúrában? Ezekkel az emberekkel mozogtál, éltél.
Én nem éreztem ezt. A zenészek között sem éreztem, partnerek voltunk.
Arról nem gondolkodtál, hogy lehet, hogy nagyobb karriered lett volna a fotózásból? Hiszen a fotóid Bécsbe is elkerültek, és a londoni Tate Galleryben is ki volt állítva. Azért ezt kevesen mondhatták el magukról.
Amikor elkezdődött a „karrierem” a Ligetben, ott a galériavezető, a Várnagy lengyel, osztrák, amerikai, német galeristákkal kialakított kapcsolatot. Hogy eljutottak külföldre a munkáim, az Várnagy Tibornak köszönhető. Én megcsináltam őket, és úgy voltam vele, mint a dalokkal, örülök, hogy megvan. Ha néha elővették, az a Várnagynak köszönhető. Amerikában is volt kiállításunk, az komoly volt.
A dalírás előtt sem foglalkoztam az úgynevezett karrierrel. Gondoltam, milyen jó lenne egy fotós életmű, de nem fogok most azon kalapálni, hogy csináljak egyet. Nem vagyok én Sztahanov.
Általában azt csináltam, amihez kedvem volt. Nyugodtan mondhatom, hogy nem volt mondanivalóm. Lehet, hogy el tudtam volna sütni még egy-két képet, és eladni mint Ujj Zsuzsi legújabb durranása, de nekem ehhez nem volt kedvem sajnos. Nagyon irigylem azokat az embereket, akik művészként tudnak hosszú évtizedeken keresztül létezni. Nekem nem megy.
Voltál pár évet munka nélkül is, ugye, a kilencvenes években. ’93-ban jött ki a lemezetek, utána.
Igen. Utána kirúgtak a Balázs Béla Stúdióból.
Addig azért meg tudtál élni mindig?
Először is elkezdtem dolgozni, amikor a szakmunkásvizsgát letettem az Ofotértben. Az Andrássy úton, az Operával szemben volt egy nagy Ofotért-üzlet. Amikor nagyon rövid ideig visszajöttem Veszprémben, az Atinál voltam adminisztrátor négy vagy hat órában. Semmi munka nem volt. Voltak nagy könyvek, amibe vezetni kellett, hogy ki milyen jogosítványt kapott, ami körülbelül ötperces napi feladat volt. A nagy könyvvel be lehetett menni egy raktárba. Ott írtam a slágereimet. Utána az OPI-nál dolgoztam a nyolcvanas évek elején, aztán a Korányiban.
Tehát a szocializmusban folyamatosan dolgoztál, mondjuk akkor kellett is, mert különben közveszélyes munkakerülő voltál.
El is vittek rendőrök kmk-ért. Egy hónap múlva jelentkeznem kellett, hogy van munkahelyem, és kérdeztem, hogy jó lesz-e úgy is, ha férjhez megyek, mert tudtam, hogy férjhez megyek. Akkor kiröhögött valami ávós. Aztán visszamentem a házassági levelemmel, az már jó volt, mert akkor háztartásbeli már lehettem, nem tudtak érte csesztetni. A legutolsó időben a Bem moziban takarítottam.
A 2010-es években?
Igen.
Egész életedben szarul fizetett munkákból éltél?
Akkor is, amikor a kultúrában dolgoztam. Nagyon szerettem a Balázs Béla Stúdiót, de egyáltalán nem voltam megfizetve.
Hogy tudtál megélni?
Nem tudom.
Főleg ha voltak olyan éveid, hogy ittál, ami egy idő után költséges tud lenni.
Szerintem akkor minden pénzemet cigire meg alkoholra költöttem.
Amikor nem piáltál nagyon, akkor se nagyon volt pénzed. Ez zavart?
Nem.
Segítettek?
Nem igazán, meg a férfiak sem. Az első férjem rendelkezett egzisztenciával, de mindig a szomszédba jártunk hó végén kölcsön kérni. Nem is tudtunk vigyázni a pénzre. Ha mondjuk bojlert kellett vennem, akkor a szüleimhez fordultam.
Ötvenévesen is?
Igen.
Ez nem zavart?
Nem zavart, mert sosem éreztették velem.
Nem feltétlenül arra gondolok, hogy idős szüleit megcsapolva élt az alkoholista művésznő.
Azért ez nem jellemző.
Sosem volt benned, hogy valami rendes fizetés kéne? Ha nem is a meggazdagodás?
Egy darabig rendes fizetésem volt, már úgy rendes, hogy mások is olyan kevésből éltek. Nem éreztem, hogy én szegényebb vagyok, mint mások.
Még a szociban.
Igen. Aztán dolgoztam a Karaván Színháznál, ott talán nem volt kevés a fizetés. Akkor már adták el képeimet is, az néha kisegített. 2012 óta van pénzem, mert adtak el képeket külföldön.
A fotóidról azt mondtad, hogy sosem kerültél be a hivatalos kánonba…
Nem én mondtam, mert én ilyen kifejezéseket nem is tudok.
De tudsz, ne kamuzzál.
Akkor ha mondtam ilyet, biztos hallottam valahol.
Lehet. Valami férfi barátodtól, egy plátói szerelemtől. És az alter zenébe bekerültél szerinted? Ott persze nincs hivatalos kánon.
Ott szerintem most már számontartanak. De azt is el kellett kezdeni.
Az utóbbi években is próbáltatok vagy léptetek fel a Csókolommal? Vagy csak a Kristóffal?
Három éve volt az utolsó.
Nem is próbáltok?
Nem. A Spenót most Izraelben van. Nyáron mondtam neki, hogy szeretnék még egy utolsóra összerugaszkodni, de mondta, hogy neki egyáltalán nincs kedve hozzá még. Neki voltak már nagyobb szünetei. Most meg már lehet, hogy nem lesz. Azért kis erő kell az énekhez. Főleg hogy úgy énekelek, mint a cigányok, hogy ha elfogy a levegő, akkor szünetet tartok, aztán veszek levegőt, úgy folytatom. De kell hozzá erő, és az nem biztos, hogy megvan fizikailag.
A Sisso-interjúban azt mondtad – ez 2007-ben ment a Narancsban –, hogy „vettem magamnak egy rózsaszín cipőt, és úgy éreztem, hogy minden megváltozott. Mozogtam is a színpadon. Nyilván az előadóművészet egy szakma, én most tanulom, holott 15 éve kezdtem.” Mi lett ezzel a cipővel?
Lehet, hogy még megvan. Hordtam alkalomszerűen. Vettem hozzá egy zöldet is. Volt, amikor egyik lábamon zöld volt, a másikon meg rózsaszín. Kínai papírcipő volt, bőrutánzat, ha sokáig mostam volna, szétment volna.
A politika most sem érdekel? Azt mondtad korábban Sisso kérdésére, hogy nem érdekel, ez szintén egy zseniális válaszod. „Emocionálisan igen, mondjuk Petőfi Sándor után, hogy a szegénység igazságtalanság- meg mesealapon, például a Kukorica Jancsi.” Azért odatetted a végére ezt a tagmondatot. Szóval érdekel?
Azt hiszem, jobban, mint akkoriban. De nem nagyon tudok semmit sem csinálni. Méltatlannak tartom, ami itt megy. Követem napi szinten a dolgokat, de olyan nagyon nem érdekel. Szomorúvá tesz, hogy háború van, de most már nagyobb összefüggések vannak, úgy látom. Persze biztos mindig azok voltak.
Mikor érezted magad legjobban Magyarországon?
Nekünk jó volt szerintem az úgynevezett rendszerváltás. Előtte lehetett érezni, hogy szabadság van. Öt évvel idősebb kortársaimat még verték és elvitték a rendőrök, és ha én olyat csináltam, már szabadon lebeghettem. Várnagy meg tudta csinálni a Liget Galériát. Egy csomó nagyon jó dolog működött. Sok zenekar volt, voltak helyek, ahol fel lehetett lépni. Rendszerváltás előtt meg után, és főleg Budapesten szabadság volt.
Mire lenne most szükséged, hogy úgy érezd magad, mint akkor?
Pénzre. Biztonságra.
Akkor sem volt.
De akkor mégis nagyobb biztonságban éreztem magam.
Mi lett a generációddal? Hogy látod ezt a generációt?
Hú de nagy kérdések ezek.
Igen, a végére gondoltam, hogy kettesbe rakom a gépet. Sokan voltak, voltunk úgy, hogy nagyon fontos volt, hogy legyen egy Magyar Köztársaság. Most már nem is így hívják, már nem is az a neve. Ebben a mi generációnk hol van, hova tűnt? Mit tehet erről?
Tehetünk róla. De az valahol elveszett. Nem vagyok én ehhez elég, nem látom át annyira a dolgokat. Feloldódtunk valahol a Nyugat meg az orosz között: valahogy mindig rossz volt a politika Magyarországon, és ez hagyományozódik. Most sem a jó oldalon állunk, ezelőtt sem álltunk ott soha. Nem tudom másra kenni, magamban is kereshetem a felelősséget.
A nyolcvanas években egyszerűbb volt. Voltak ők meg a mi.
Igen, és akkor a mi, a mindenki egy oldalon volt. Csurka is.
Annak dacára, hogy volt nyolcszázezer párttag.
Egyszerűbb volt, hogy melyik oldalon állsz. Most is ugyanazon az oldalon állok, de nem mondanám, hogy rajongok a mai hivatalos politikai ellenzékért. Fizetett bérenceknek tartom őket. Ott csápolnak a parlamentben, nagyon jó fizetést kapnak, de nincs hitelük. Nagyon bonyolult nekem ez a mostani világ. Magyarország ezt mindig rosszul csinálta. Most talán nem kerülünk ki az Európai Unióból, nem engedik meg, mert akkor egyből átcsúsznánk a másik oldalra, közelebb kerülnének az oroszok a Nyugathoz. Úgyhogy ezt nem fogják megengedni, de én ezeket már nem értem.
Mondtad az elején, hogy lezárnád a dolgokat, rendet raknál magad körül. De azért gondolkodsz további zenélésben, fellépésekben?
Per pillanat nem, de nem tudom, hogy ehhez van-e köze a betegségemnek. Nem is jut eszembe. Néha sajnálom egy kicsit.
A Nirvánia után podcastjai keddenként kerülnek ki az oldalunkra. Ez a beszélgetés itt hallgatható meg:
