Az EU-n belül az igazi veszély nem a szólásszabadság korlátozása, hanem a médiaszabadság korlátozása, a médiapluralizmus hiánya – mondja interjúnkban az első magyar médiatörvény egyik megalkotója. A később az EBESZ sajtószabadság-felelőseként dolgozó Haraszti Miklós szerint annak az utópiának, hogy a médiában jön létre a racionális vita és a politikai közvélemény, az egyik pofont az állam által futtatott oligarchikus propagandamédia adja, a másikat pedig a független média buborékosodása.
Hosszú vajúdás után született meg az 1996. évi I. törvény, Magyarország első médiatörvénye. Alapvetően miben változott mára a szabályozási és politikai környezet ahhoz a hat évhez képest, amikor azt készítették, és ön volt az SZDSZ főtárgyalója?
Az még egy klasszikus médiatörvény volt a hagyományos médiáról, csak rádió, tévé és print létezett, még semmit sem tudtunk az online-ról. Abban a törvényben még kiegyensúlyozott volt a pártok részvétele.
Ez már a második nekifutás volt, már nélkülem, mert én csak az első Országgyűlésben voltam képviselő. Az én törvényem megbukott a hírhedt 1992. szilveszteri szavazáson, ami a Guinness rekordok könyvébe is beleillik, mert az volt valószínűleg a világ leghosszabban tárgyalt törvénye, amelyik a végszavazáson nulla pozitív szavazatot kapott. A három ellenzéki párt, az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP együtt kiszavazta a kétharmados részeket, majd az MDF-es kormányoldal tartózkodó szavazatot adott le.
Mi azért szavaztunk így, mert az utolsó pillanatban Balsai igazságügy-miniszter úgy küldte el szavazásra a törvényt, hogy az irányítói posztokon kormányfői kinevezésűre változtatta a konszenzusos kinevezést. Fogpasztareklám lett kivert fogsorral. Nem akartuk, hogy egy közösen elfogadott törvény homlokzata mögött olyan kormánypárti gépezet forogjon, amilyet ma ismerünk.
Aztán ’96-ban a Horn–Kuncze-kormány, bevonva az ellenzéket, de stallumok, kuratóriumi állások és hasonlók megszaporítása árán egy kiegyensúlyozott törvényt hozott létre.
Az európai szabályozási környezet azóta inkább csak az online bekapcsolásával változott. Továbbra is standard a kiegyensúlyozottság, aminek a depolitizálás a fő eszköze. Nem úgy, mint a ’96-os törvénynek, amelyikre már akkor panaszkodtak az újságírók, hogy az egypárt diktatúrája helyett a pártok közös diktatúráját vezeti be.
A Csúcs László–Nahlik Gábor-féle ragadozó korszak után Horn Gyuláék is tisztogattak. Ilyenkor hullámokban hajtották el a közszolgálati embereket. Ennek ellenére az egy kiegyensúlyozottabb világ volt, különösen, mert elindulhatott a kereskedelmi tévézés-rádiózás.
Aztán 2004-ben több országgal együtt beléptünk az Európai Unióba, és kiderült, hogy az Európai Uniónak nincs akarata a média eltérítésének befolyásolására.
Jogilag nem is teheti meg, mert a médiaszabályozás nemzeti hatáskörben maradt.
Ezzel nem értek teljesen egyet. Nyugaton ezzel igazán nem is találkoztak.
Azért Berlusconi is eléggé rátelepedett az olasz médiára.
Az is osztozkodás volt inkább, akárcsak a magyar rendszer a Fidesz második eljöveteléig. Ott az volt rendhagyó, hogy Berlusconinak miniszterelnökként is volt saját tulajdonú médiája, miközben valamennyire befolyásolta a közmédiát is, ahol viszont a szocialistáknak is volt csatornájuk, ezért ők mindig belenyugodtak Berlusconi vircsaftjába.
Az igazi változás Magyarországon a parlamenti rendszer egyenirányításával következett be. Előzménye, hogy az átmenetről tárgyaló nemzeti kerekasztal hibájából – így az itt ülő személy hibájából is – egy durván aránytalan választási törvény született, amely megérdemeletlen túlhatalmat biztosít a mindenkori győztesnek. Habár éppen a médiatörvény tekintetében az első kétharmados kormány, a Horn–Kuncze-kormány ezzel nem élt, mert Kuncze Gábor az első ilyen szavazás után, ami az önkormányzati törvény volt, kijelentette, hogy a koalíció többé nem fog az ellenzék egyetértése nélkül kétharmados törvényt változtatni.
De a Fidesz-kormány ezt használta fel, amikor 2010-ben a parlamentben – tehát nem a választáson – kétharmados többséghez jutott. Elsőként a médiatörvény-csomag lett beterjesztve.
Már 2010 nyarán, rögtön a győzelmük után benyomták az első részét, ősszel a másodikat.
Így van. Legelsősorban erre készültek. A demokráciaeltérítést mindenütt a médiával kezdik. A Fidesz médiatörvénye olyan volt, mint amikor Bertolt Brecht songjában kikötnek a kalózok, és kérdezik Kalóz Jennyt, hogy kinek vágják le a fejét. Mindenkinek – hangzik a válasz, és csend lesz a kikötőben. A médiatörvény totális hatalmat adott a Fidesznek a Médiatanácson keresztül.
Az előző, még ORTT-s médiatörvényhez képest valóban lényegi változás, hogy a Médiatanácsot nem konszenzussal nevezik ki, a kormánypárt delegálja a jelölteket. De – bár összevonták a négy közszolgálati médiumot, valamint létrehozták a műsorgyártó szervezetet, az MTVA-t – elfogult közmédia 2010 előtt is volt.
A közszolgálat csak a kezdet volt. Propagandaszolgálattá változtatták olyan mértékben, ami Magyarországon már a nyolcvanas években sem volt divat.
Nehéz kijelölni a határt propaganda és elfogult média között.
Talán a központi irányításban és a választási célú működésben rejlik a különbség. Ma már közvetlenül a miniszterelnök kabinetminisztere vezérli a gépezetet. A kormányzati médián belül, ha állami, ha magán, megszűnik a szólásszabadság, az újságíró bármely irányba átfordítható. Az elfogultság még mindig a szabadság egy foka volna ehhez képest.
De még csak a közmédiánál tartunk. Orbán 2014-ig főként a Médiatanács hatalmára, a saját új törvényére épített, jogi úton hizlalta a médiabirodalmat. Akkor átváltott a putyini módszerre, a magánmédiumok látszólag piaci alapú kisajátítására. Oligarchaflottára cserélte le függetlenkedő központi oligarcháját, Simicska Lajost. Az állami bankok kistafírozták a kiszemelt tulajdonosokat, akik aztán visszautasíthatatlan ajánlatot tettek a magyar és külföldi tulajdonú médiának.
2018-ban az oligarchák az ilyen módon megszerzett médiatulajdonukat ingyen átadták a KESMA-nak, ahol a legtöbb média az immár saját nevelésű új főoligarcha, Mészáros Lőrinc nevére került, Orbán pedig rendeletileg kivonta az MTVA-t és a KESMA-t a magyar médiatörvény és az európai antimonopol-törvények alól. Így állt fel a mai rendszer, a katamarán-propagandamédia. Ugyanabból a központból irányított két konglomerátum, az MTVA és a KESMA uralja a nyilvánosságot.
A legfontosabb jellegzetessége a magyar rendszernek a hagyományos média központosítása, akár a közszolgálatban, akár a KESMA-ban. A választások minden ellenkező híreszteléssel ellentétben még mindig a tévénéző családi díványon dőlnek el. Sok lúd disznót győz, a rengeteg 24-órás propagandacsatorna hatását nem ellensúlyozhatja az RTL Klub és az ATV esti hírműsora.
A rádió is hatásos ágává vált a propagandagépezetnek. Az utolsó független hírcsatorna, a Klubrádió is online kényszerült, eközben a zenerádiók az MTVA-tól kapnak egy gyakorlatilag ingyenes és a napon belül is frissülő hírcsomagot. Vagyis minden magyar állampolgár, aki otthon vasal, vásárol a plázában vagy autót vezet, óránként ugyanazokat a híreket hallgatja. Ez nagyon erős fegyvernem.
Egyetlen független országos napilap van a több tucat kormánypártival szemben, a Népszava. Totális kormányuralom alatt van a választások egyik legfontosabb médiuma, a köztéri poszter is.
Az online térbe szorult a független média, és egyre nagyobbat harapnak az online világba is.
Mindez egy aszimmetrikusan kettészakadt médiavilágot hozott létre Európa közepén. A szakadék nemcsak hagyományos és online, függő és független média között húzódik, hanem ingyenes kontra húzós árú médiára is kettészakítja a nyilvánosságot.
A kormányzati propagandát is az adófizetők tartják el, de például az évi 150 milliárdba kerülő MTVA ingyen szolgáltatja a propagandát. Ezzel szemben független médiumot fogyasztani pénzügyi és fizikai erőfeszítést követel meg az állampolgároktól. A fogyasztónak kell fenntartania a független médiát, mert egyéb állami manőverek következtében reklámot alig kap. Komputerem is kell, hogy legyen hozzá, nem elég, hogy van tévém, rádióm. Le kell hívni a tartalmat, nem elég gombot nyomni. A kettéhasadás miatt Magyarországon hiányzik a szabad választáshoz szükséges előfeltétel: az alternatívák megismerésének lehetősége, sőt az alternatívák jelenléte a nyilvánosságban.
Ön sok helyen dolgozott az EBESZ megbízásából. A világ nagyon különböző pontjain talált hasonlóságokat a NER médiarendszerével?
Igen, a valahai kommunizmusban és a mai posztszovjet világban. Amit most a szigetszerű internetes független sajtó jelent az állami propagandagépezet óceánjában, az volt a szamizdat. Akkor második nyilvánosságnak hívták, és bár nagyságrendekkel kisebb volt, mint a mai független online, felerősítette az a csodálatos médiaszervezet, ahol most ülünk: a Szabad Európa Rádió. A SZER volt akkor az internet.
A másik hasonlóság a Nyugat és a posztszovjet média közé helyezi a miénket. Akárcsak Keleten, a hagyományos média nálunk sem szabad, a médiahatóság itt is pártállami függelék, és orosz módra az állam és az oligarchái a médiatulajdonosok. De nálunk van online szabadság, keletebbre az sincs. A független újságíró már nálunk is közellenség, de nem börtönzik be, pláne nem ölik meg, mint Oroszországban és Közép-Ázsiában.
Ezzel nem azt állítom, hogy ide is eljutunk majd, az EU-tagság ennek mégiscsak határt szab. Azt viszont gondolom, hogy a médiarendszerünk putyinista. Közös bennük, hogy egy elvileg többtulajdonosú médiarendszerben és egy elvileg többpártrendszerű demokráciában valósít meg totalitárius típusú propagandát.
Ön szerint is a versenyt helyreállító alapon lehetne megállítani a magyar média deformálását, ahogy évekkel ezelőtt javasolták?
Kellett volna, már régen. Nagyszerű NGO-k beadványokkal bombázták Brüsszelt ebben az ügyben. A bizottság a füle botját sem mozgatta, holott Orbán mind a két médiabirodalmat kivette az európai versenyszabályok alól.
Belül sem jobb a helyzet. Érthetetlen módon az ellenzéki pártok részt vesznek egy közszolgálatinak nevezett kuratórium működésében, ami kifejezetten a semmit felügyeli, köze nincs az MTVA-hoz, ahol a tartalomgyártás és a pénz van. Bebiztosított kormánypárti többség mellett szavazgatnak, fogalmunk sincs, hogy miről, mert az állással járó némasági fogadalmat sem hajlandók megszegni.
Lehetne dolguk az ellenzéki pártoknak, mert a médiatörvénynek a közszolgálatra vonatkozó, máig meglévő, peresíthető szabályait sem tartja be a közmédia. Ott van még mindig, hogy kiegyensúlyozottan, minden közéleti kérdést tükrözve kell tudósítani. Ehelyett négyévente öt perc jut az ellenzéki pártoknak. Eltűrik, pedig következetesen perelve még az elsinkófált híreikre is ráduplázhatnának.
Magyarországon bebizonyosodik, hogy az EU-n belül az igazi veszély nem a szólásszabadság korlátozása, hanem a médiaszabadság korlátozása, a médiapluralizmus hiánya. Az online világban érvényesül is a szólásszabadság, „van hol elmondanod a panaszodat, hogy nem vagy szabad”, de a hagyományos média kisajátítása miatt nincs vitaszabadság, ami a demokrácia alapja.
Szakadjunk el egy kicsit a magyar ugartól. Amikor a rendszerváltás után a szabad média jogi keretét rakták össze, a szólásszabadság védelme volt a kitüntetett érték. Legújabban már a gyűlöletbeszéd és a dezinformáció kivédése a fő feladat, ami ellen próbálnak uniós szinten, de még a nagy médiakonszernek szintjén is fellépni. Az új autoriterek pedig pont a szólásszabadság bajnokaként tűnhetnek fel, mint akik nyilvánosságra hozzák az elhallgatott igazságot – ami valójában általában dezinformáció. Végeredményben a Russia Todayt be kellett tiltani Európában?
Azt gondolom, igen, mert erre egy másik szabály érvényes. Ez a nemzetközi biztonságot érinti, az RT egy állami fenntartású háborús propagandagépezet.
Ez már a posztjugoszláv háborúkban gond volt, de az uszító csatornák helyi érdekűek voltak. Viszont a 2008-as, Grúzia (Georgia)elleni agresszió és főként a 2014 óta Ukrajna ellen folyó háború óta egész Európában jelen volt az orosz állami propagandacsatorna. Nekem az EBESZ-ben az volt az álláspontom, hogy ha egy országban van működő pluralizmus, akkor a rágalmazás megmarad a személyiségvédelem kontra szólásszabadság dilemmájában, és ez esetben még a hazugságot terjesztő médiumot sem lehet betiltani. A köznapi hazugságra a több beszéd és nem a kevesebb beszéd a megoldás.
De az RT esetében nem a szólásszabadság határaival van a gond. Amikor egy állami erőforrásokból támogatott propagandagépezet bel- és külföldön is háborúra uszít, akkor száz évvel korábban járunk, a harmincas években, a világháború forrásvidékén.
Az Európai Bizottság javaslatát az Európai Unió új médiatörvényéről az EP már elfogadta, most a tanács elé kerül. Ebben sincs semmilyen érdemi kontroll, talán csak az, ami 15 százalékban korlátozná az állami médiaköltéseket. Ez azért fontos, mert a hazai médiabirodalmat javarészt az állami költségvetésből fizetett hirdetésekből működtetik.
Az európai törvény létrehoz egy európai médiatanácsot, ez fog szavazni ezeknek a pozitív kitételeknek a betartásáról az egyes országok esetében. Csakhogy ide a nemzeti médiahatóságok, tehát gyakorlatilag a kormányok delegálnak tagokat. Ezzel megismétlődhet az Európai Tanács botránya, ami az Európai Unió gyengeségének a fő forrása. A hatalmon lévő kormányok delegáltjaiból áll, akik nem az Európai Unió értékeiért vagy a jövőjéért aggódnak, hanem a saját hatalmon maradásukért. Ennek következtében minden lépés, amely erőteljesebb uniós szabadságvédelmet hozna létre, és belenyesne egyes kormányok hatalmába, mindig óvatosságot, ha nem éppen szolidaritást vált ki más államok részéről is. Ez lett a sorsa az úgynevezett jogállami eljárásoknak, a 7-es cikkelynek és a feltételességi eljárásnak is.
Ha az EU-s médiatörvény is a tanács módjára fog működni, akkor nem leszünk szabadabbak. A történelembe fel fogják írni, hogy ezt a törvényt Magyarország miatt hozták létre, hogy megpróbálják a saját hibájukat kiküszöbölni.
Mennyire tartja problémának, hogy a véleményközpontok között világszerte is egyre kevésbé van átjárás? Plurális médiarendszerben is mindenki a maga buborékjának megfelelő médiát fogyasztja. Nem gondolom, hogy ez szabályozási kérdés lenne.
Ezt valószínűleg nem lehet megoldani. Ez a technológia ördöge, egy másik nagy csalódás, amiben osztozik a nyugati és a keleti világ. 15 évvel ezelőtt a szabadság hajnalának tekintettük az internetet…
Az információ demokratizálása miatt.
Már a váltott lovakkal dolgozó postakocsi-hálózattól ezt várta a világ. Aztán a távíró megszületéséhez is demokratizálási utópiák fűződtek, aztán a rádió következett. Walter Benjamin a fényképezésnek és a másolhatóságnak, Marshall McLuhan a tévének, Hans Magnus Enzensberger a szuper nyolcas kamerának tulajdonította ugyanezt a hatást. Hogy majd lehetetlenné válik a propaganda, ha mindenkinek a kezében lesz egy filmfelvevő.
Az internet viszont tényleg megvalósította a totális összeköttetést. Minden ember médiafogyasztóvá és médiatermelővé válhatott. Itt állunk 15 évvel később, és az eredmény buborékok keletkezése. Megint nincs átjárás. A Habermas által annak idején megálmodott polgárinyilvánosság-modell szerint a médiában jön létre a racionális vita és a politikai közvélemény. Ennek az utópiának az egyik pofont az állam által futtatott oligarchikus propagandamédia adja, a másikat pedig a független média buborékosodása.
Ebben szerintem a független médiának is van felelőssége. Nagyszerű, hogy létezik, ha csak online is. De többféle közönségfinanszírozási modell lehetséges, és egyes modellek hozzájárulnak a buborékosodáshoz, mások ellene dolgoznak. Például az előfizetéses tartalmat tilos megosztani a közösségi médiában, vagy ha megosztják, akkor beleütközik a fizetőfalba, aki a linken bemegy.
Ezzel szemben mondjuk a Klubrádió vagy a Válasz Online tartalma megosztható. Az ő modelljük a támogatói kör szervezése. Az NPR, az amerikai közszolgálati rádió működéséhez hasonlóan a Klubrádió évente kétszer támogatókat toboroz.
Félő, hogy a külön-külön előfizetés – ami tökéletesen rendben volt a demokrácia lappiacán – ma csak buborékosodás árán és közvélemény-teremtő erő nélkül biztosítja az egyébként kiváló független újságírók megélhetését, az egyes médiumok puszta fennmaradását.
A kilencvenes években sokakban volt egy piacpárti optimizmus. A piac mennyire képes még most is biztosítani a média pluralizmusát? Látjuk, hogy a nagy techcégekhez kerül a hirdetési bevételek jelentős része.
A választás szabadságához szükséges médiapluralizmust nálunk már nem tudja biztosítani a piac. Az a pluralizmus a hagyományos média megszállásával megszűnt. Már az online világban is rabol a NER, a legnagyobbak már elestek. A piaci korrekció egyébként is illúzió egy maffiaállamban.
A külföldi tulajdonosok valamennyire a biztosítékai voltak a pluralizmusnak. Tartalmilag is mindig kiegyensúlyozottak voltak, náluk szélsőség, sőt elfogultság sem fordult elő. De nem voltak magyar hazafiak. Például a német Telekom átengedte az Origót a NER-nek, sőt elvégezte a piszkos munkát is, kirúgta a szerkesztőket, mielőtt átadta a boltot, akárcsak a Népszabadság osztrák ura. A külföldiek minden napilapot átengedtek, és elmenekültek.
A médiatartalmak megosztását szolgáló high tech cégek lefölözik a hirdetési bevételt. Igen, itt volna szerepük az államoknak, Európának és az Egyesült Államoknak is. Ahogy a televíziózás hajnalán a francia állam létesített egy alapot arra, hogy a nyomtatott sajtó fennmaradjon, vagy ahogyan az amerikai kereskedelmi tévéket törvény kötelezi, hogy fenntartsák a C-SPAN-t, a közéleti köztévét. Ma hasonló a helyzet a techcégek kapcsán, meg lehetne ezt csinálni. Csak a NER meg ne hallja, mert ebből is csak a rablás lehetősége jön majd át neki.
A megbízhatóan független médiumoknak maguknak kellene összehozniuk egy támogató sajtóalapot. Jóval könnyebb és társadalmilag hasznosabb lenne ahhoz keresni közös támogatást, mint állandóan versenybe bocsátkozni a többiekkel a támogatásért.
Nagyon tetszett, hogy a szuverenitásvédelmi törvényre közösen reagáltak. Ebben a kivételes korszakban önkorlátozhatnák az egymás közti versenyt, ahogy a demokratikus pártoknak is ezt kellene tenniük.
Most már kicsit máshogy látjuk a kilencvenes évek elejének akkor intenzíven átélt médiaháborúját, amelynek ön fontos szereplője volt. Az mennyire volt előzmények nélküli, másrészt ott van-e a nyoma abban a reménytelen kettészakadtságban, ami most jellemzi ezt az országot? Ahol két, egymástól teljesen különböző valóságot lát az ország két fele?
Volt egy ideológiai zöngéje, megpróbálták feléleszteni a népi-urbánus vitát. Csurka István ádáz szelleme és médiaéhsége volt a médiaháború oka. 1990 áprilisban Antall koalíciója megnyerte a választást. Akkor Antall jogászi csapata és az SZDSZ teamje kidolgozta az úgynevezett paktumot, a kormányozhatóság minimumát. Ebbe került bele a média semlegesítése, mellesleg az én fogalmazásomban. Ha ez nem kerül oda, akkor a közmédia a hírhedt 1974-es rendelet értelmében a kormány felügyelete alatt marad. Mint tudjuk, a médiaháború eredményeként oda is került vissza.
A paktum médiacsomagja meglepte az MDF alapítóit, Antall József nem közölte velük előre. Antall József jelölő és Göncz Árpád jóváhagyó hatalma mellett a szöveg megnevezte Hankiss Elemért és Gombár Csabát mint független médiaelnököt. Mindketten Antall választottjai voltak, aki akkor még híve volt a semlegesítésnek. Amikor megnyílt a parlament, és nyilvánosságra került a paktum, Csurka összehívta az MDF erős embereit, és a frakciótámogatás feltételéül azt szabta Antall Józsefnek, hogy csinálja vissza a médiapaktumot.
Antall ezt sajnos elvállalta, és ez volt a médiaháború. A hosszas politikai és jogi csatának az volt a lényege, hogy Antall lecseréli a saját jelöltjeit Csurka takarítóbrigádjára. Amihez persze Csurka nagyon csúnya hagyományokat mozgósított, és emiatt a másik oldal is belebocsátkozott a kulturkampfba, ez volt a Demokratikus Charta.
Ma sem ért egyet azzal a jobboldalról máig gyakran előkerülő váddal, hogy az SZDSZ könnyen beszélt a média semlegesítéséről, amikor neki erős pozíciói voltak a szerkesztőségekben?
Amióta világ a világ, minden jobboldal mindig ezt mondja a liberálisokról. Nem nagy felfedezés, tekintettel arra, hogy az újságíró a véleményszabadság híve, ami a másik neve a liberalizmusnak. Így aztán le lehet őket szadeszozni.
Mindenesetre az Antall-kormánynak nem volt erős narratívája az akkori sajtóban.
De a médiaháború miatt nem volt!
Azt is tudjuk, hogy tele volt a média a volt állampárt ügynökeivel.
Igen. Mint a pártok. Ebben a tekintetben a legkevésbé érintettek közismerten a szabad demokraták voltak. De az az igazság, hogy ezek mind ideológiai ürügyek voltak. Tüzelőanyagot hordtak a máglya alá.
Nem kétséges, hogy a médiaháborúban az SZDSZ-nek, az akkori Fidesznek és az akkori szocialista pártnak az álláspontját szívesebben vették az újságírók. Elvégre az ő bőrükre ment a játék. Meg az is igaz, hogy belevetették magukat a soha nem tapasztalt élvezetbe, hogy a kormány bírálható, hogy van ellenzék, ők meg lehetnek függetlenek. De az már nem igaz, hogy a másik oldal érveit, eseményeit, eredményeit nem engedték eljutni a közönséghez.
Az sem igaz, hogy a most folyó totális médiabitorlás a kiigazítása lenne a korábbi helyzetnek, mondván, csak az inga leng ki. A mai dominancia egy tudatos, a médiát a szabadságától megfosztó állami tevékenység eredménye. Az ellenzéket médiahatalommal vádoló kormányzat egy ismert csodabogár, önmaga cáfolata, mert hiszen hatalomra tudott jutni az ellenzéki média támadása közepette. Ez a panasz mindig annak a jelzése volt, hogy az állam szeretné kisajátítani a médiát.
