Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Élveztük a saját hülyeségünket, mert olyan időszak volt” – ef Zámbó István, Bizottság


A vasárnapi miséken a templomi képeket nézegetve kapott kedvet a képzőművészethez, hogy aztán dadaista-szürrealista festő legyen. Miles Davis üldögélt a konyhájában, ő pedig a sitten egy engedély nélküli kiállítás miatt. Ef Zámbó István a Nirvánia után sorozatban. A podcast írott változata.

Amikor megkerestelek, azt mondtad, hogy a zenekarodnak, az ef Zámbó Happy Dead Bandnek orvosi javaslatra vége. Nehéz volt abbahagyni?

Nem mondom, hogy vége, hanem per pillanat fel van függesztve. Már három éve felfüggesztettük a pandémia miatt, mert én egy ijedős gyerek vagyok. Négy éve volt egy szívkoszorúér-beavatkozásom, veszélyeztetett korban is vagyok, úgyhogy nem mentem emberek közé, visszavonultam, amíg eltűnik ez a pandémia, de nem tűnt el. Aztán tavaly nyáron lecsengett, és akkor mondtam, hogy csináljunk egy-két bulit. Elővigyázatos voltam, csak szabadtérit vállaltam. Így a kedvenc helyemet, a Misiéket, a Hunniát sajnos felfüggesztettem.

Augusztusban játszottunk, az egyik itt volt, Nagymaroson: briliáns hely, szabadtér, közvetlenül a vízparton, szemben a visegrádi vár. A héttagú zenekarból mindenki elkapta, egyedül én nem. Úgyhogy lemondtam a miskolci bulit meg a Kottafesztivált.

Bízol benne, hogy folytatjátok?

Biztos, hogy folytatjuk, csak most leült a dolog. Plusz még kitört ez a háború, ami engem nyomaszt. Nekem nagy az empátiám, idegesít, hogy ez van.

Az ilyenek elindítanak arra, hogy fessél vagy csinálj egy számot belőle?

Persze. Régebben csináltam újságkivágásokból montázst. Elkezdtem venni a lapokat azért, hogy csinálok egy sorozatot a sajtóháborúról. Van ugye baloldali lap meg jobboldali lap, holott nincs is baloldal meg jobboldal. Mint a felhő: van olyan, de a felhőnek nincs széle. Nem lehet megmondani, hogy én most baloldali vagyok, vagy jobboldali, mert egy kicsit ez is vagyok, az is vagyok, amabból is vagyok. Mindenki egy mischung.

Megcsináltad azt a montázst?

Csináltam kettőt. Jó lett. De nincs időm megcsinálni a többit, már három éve tervezem, itt gyűlnek az újságok.

És mi lenne a lényege? Különböző irányzatú lapoktól rakod ki ugyanazt a hírt?

Nem nézem a szöveget, hogy mit vágok ki. Baloldali lapok küzdenek a jobboldaliakkal. Szövegből lehet szépen kivágni, és a szöveg adja meg a faktúrát, vagy minek is hívják ezt.

Absztrakt a kép, de harcnak ábrázolom, agresszív formákkal. De nem tudja senki, csak én, hogy ez baloldali, az meg jobboldali. Aki figyelmesen megnézi, kiszúrhatja a tizedik kép után, hogy ez tudatos, de senki nem fogja kiszúrni.

Az ef Zámbó Istvánnal készült podcast itt hallgatható meg: „Önmagunk szórakoztatása zajlott”

Általában nem könnyíted meg a műveiddel a befogadó dolgát.

Ahogy vesszük. Nem is akarom. Az a véleményem, hogy igazából nem a művész a művész, hanem a befogadó. Valami megfog, és akkor abba beleképzeled magad. Azért fog meg, még ha nem is tudsz róla.

Azért kell egy közös jelentéstartomány. Te szimbólumokat használsz: kell, hogy nagyjából ugyanazt értsük rajta, mint te, nem? Valamilyen üzenetet belekódolsz?

Bele. A célom az, hogy olyan szimbólumokat keressek, amelyeknek lehetőleg nem kettő, hanem több értelmezésük van. Tehát amikor egy halat festek például…

…az nálad Krisztus?

Évtizedek után tudtam meg dr. Hann Ferenc akadémikus-művészettörténész barátomtól, hogy az egy keresztény szimbólum. A halat azért emeltem be a képeimre, mert egyszer csináltam egy képet, ami majdnem kész volt, és éreztem, hogy oda kéne valami piros. De mi legyen ott piros?

Egy jó vörös csillag, az bezzeg nem jutott eszedbe.

Alkalmazom azt is. Van a Tejút című képem: csak vörös csillag. Tudod, milyen vörös csillagom van? Van 1500 vörös csillagom a munkásőrök sapkájáról.

Gyűjtötted?

Igen.

Mellé a gépfegyvert is? Az is itt van? 1500 Kalasnyikov?

Az nincs, de a sapkákról legyűjtötték. Dunaújvárosi haverjaimnak szóltam, mert azok régebben mindig meséltek munkásőrös sztorikat. Mondom, nem tudtok szerezni? Mennyi kell? Amennyit akarsz. Ismeri a munkásőrség főnökségét, talán ő is munkásőr volt. Kaptam egy csomót. Úgy csináltam meg a Tejutat. Szójáték az egész. Van a zacskós tej, ami szerintem a világ legrondább dizájnja volt, most már nincsen.

Nyálkás volt, gusztustalan.

Borzasztó volt. Felragasztottam egy hosszú felületre tejeszacskókat, meg odaspakliztam, hogy ott maradjon, és a tejeszacskókba beleapplikáltam a munkásőrcsillagokat mint a Tejút részleteit.

Ördögien ravasz. Végül is a hal micsoda nálad?

Kellett oda egy piros, de pöttyös labdát már nem akartam, mert az sok.

Pedig azt szoktál.

A labda jó szimbólum, mert mindent rá lehet asszociálni. Na, és akkor mi legyen az a piros kompozíciós elem? Az aranyhal milyen jó, piros hal az akváriumban, ahogy úszik, könnyű rajzolni, jó kis szimbólum. Így kezdtem el használni.

Érdekelheti a sorozat előző része, a Víg Mihály-interjú is: „El lett lazsálva az az idő, amikor még lehetett volna szólni”

Miért kezd el a kecskeméti Petőfi Nyomda kézi- és gépszedője festészettel, zenével, irodalommal foglalkozni? És miért minddel? Valahogy kifejezni akartad magad? Hogy jött, hogy melósként dolgoztál, és átálltál erre a művészéletre?

A Ferences Gimnáziumba jártam, a szüleim vallásosak voltak. Gyerekkorban minden vasárnap ültünk a templomban. Szerintem ez is hozzájárul, mert nem értettem, miért kell minden vasárnap ott lenni 9-től 10-ig, és nézegettem a képeket. Szerencsére gyönyörű barokk templomunk van.

Ezek szerint katolikus vagy.

Igen. Mint kisgyerek, mit nézzek? Néztem a freskókat, a szobrokat, mindent, ami ott van.

Ismerős, ugyanezt csináltam én is minden vasárnap délelőtt.

Akkor tudod. Annyira tetszettek a templomi hatások, a képek, például az ikonok, mert itt az egyházi múzeum, hogy csináltam ikonokat.

Aztán megismertem, hogy van modernizmus a világon, Paul Kleet, a szürrealistákat, a dadát. Végül a dadánál kötöttem ki. De a lényeg, az indítás az volt, hogy nagyon megtetszett Salvador Dalí képe, amikor megláttam 17 éves koromban. Ó, de jó, és ilyen nekem sosem lesz? Miért ne? Csinálok magamnak egyet, egy dalís képet.

Jól is rajzoltál?

Azt nem mondanám. Nem is volt akkor cél, hogy tanuljam. A gimit otthagytam, mert tanulni nem tudtam. Két év alatt rájöttem, hogy nem való nekem, mert nem tudok rá odafigyelni. Ott a testem, de fejben máshol vagyok. Úgyhogy harmadik gimiben kiléptem, úgy kerültem Kecskemétre tanévkezdés előtt három héttel. A szüleim mondták, hogy kisfiam, ha nem tanulsz, akkor szakmát kell tanulni. Volt Kecskeméten édesanyámnak egy rokona, nyomdában dolgozott, és az utolsó pillanatban be tudott rakni engem oda ipari tanulónak. Két évig ott nyomtam.

De már ezalatt elkezdtél a művészvilágban mozogni?

Én már itt elkezdtem festeni. Már az ikonok előtt is.

Ebben a házban nőttél fel, ahol most ülünk?

Ahol most vagyunk. 150 éves házikó volt, megörököltem.

Visszatérve a pályakezdésedre: a festészet fogott meg, de mégis azt nyilatkoztad, hogy a zenébe, irodalomba, filmbe is belecsíptél. Miért? De nem csak te egyébként, ahogy interjúzom ebben a sorozatban, mások is azt mondják, hogy egy csomó területen kezdtek.

Azt éreztem, hogy sose leszek nyomdász. A szakmunkás-bizonyítványt átadtam a szülőknek, nyugodjanak meg, van szakmám, de kiléptem, ahogy megszereztem. Nem érdekelt. Akkor azzal foglalkoztunk, hogyan szökjünk meg a katonaság elől, mert oda nem megyünk. Fiatal hippik lettünk.

Hosszú hajad volt?

Volt, bár azonnal levágatták még a gimiben, ahogy megláttak a papok. Nem vettek volna fel, ha ott elkezdek vitatkozni. De később hosszú hajam lett.

Megjelent közben, és a kezembe került a beatköltők antológiája, az is szárnyakat adott.

Ginsberg és a többiek?

Ginsberg, Ferlinghetti. De én Lacával kezdtem, mert a Laca is írt verseket. (fe Lugossy László, a Bizottság frontembere – K. Gy.) Én is írtam már 13 éves koromban szerelmes verseket.

De azok legalább klasszikus, rímes versek voltak, vagy olyanok, mint a festményeid?

Mint a festmények: szabadvers. Később André Bretonék, a szürrealisták, a dadaisták antiszínháza tetszett, inspirált. Megláttam, hogy beatköltők is vannak, és de jó versek: akkor az hatott.

És a zene? Milyen zenék fogtak meg akkor? Lou Reedet és hasonlókat mikor ismertél meg? Vagy akkor inkább a rock volt?

A soulzenével kezdődött, abból mentem hátrafelé meg előre. Visszafelé a blues, a jazz felé: húszéves koromra jazzt, jazz-rockot hallgattunk. ’69-ben már Miles Davist is megismertem. Nagyon tetszett. Rögtön festettem is egy képet, amikor mutatta egy haverom.

Ismerős a Miles Davis-es történeted: aztán a művész maga vette meg a képet.

Igen, lett egy olyan sztori. Ki gondolta volna húszévesen…

…hogy majd személyesen eladod neki.

Milyen az élet? Döbbenet.

Ipari tanuló voltam a nyomdában. Akkor már festettem. Lemezt akkor nem lehetett venni, magnószalagon másolgatták. Nekem is volt egy kis Tesla magnóm Polimer szalaggal. Szóval a haverom odaadott egy Polimer-szalagot, beraktam, mi ez? Adjál rá hangerőt! Iszonyatosan megtetszett. Nem szoktam, de akkor rittyentettem egy képet, Végtelen trombitaszó címmel.

Negyven év múlva, amikor itt volt Miles Davis, kijött ide venni képet. Itt ült, ahol mi most. Mondom, akármennyi képet vesz, egyet én ajándékba adok neki a tiszteletem jeléül. Eszembe jutott, hogy amikor először hallottam felvételen a játékát, akkor rittyentettem egy nagy képet, Paul Klee stílusában: Végtelen trombitaszó, életfamotívumok stb. Ez mekkora poén, itt van nálam a Miles Davis, ezt fogom neki ajándékba adni. Szóval itt szédelgett a Miles Davis…

Be volt állva rendesen? Nem szívott sokat?

A nyolcvanas évek közepétől nem szívott.

Beteg is lehetett, ha nem sokkal a látogatása után meghalt.

Később olvastam az életrajzában, hogy egy feka zongorista vigyázott rá, hogy lejöjjön ’80-ban a heroinról. Lefogták, lekötözték, nem mehetett sehova, amíg túl nem esik a krízisen. Az leszoktatta. Beteg volt, sántikált bőrszerkóban, bár annak ellenére fiatalos volt a mozgása, hogy abban az évben meghalt. Nálam áprilisban volt, szeptemberben halt meg, ’91-ben.

Szóval neki tudtad adni azt a képedet?

Nem, mert nem találtam meg. Nem volt időm keresgélni, odaadtam neki azt, amire először rámutatott. Négyet akart venni, de lebeszélte a menedzsere, hogy elég kettő. De a kettőből egy ingyen volt, egy nagyméretű olajkép.

Különben nagyon jól összebarátkoztunk, jól érezte itt magát. Vele volt az orvosa, a csaja meg a személyi titkára, egy magas feka gyerek, amúgy graffitiművész volt az is. Ő volt, gondolom, aki vigyázott. Szóltak, hogy már menni kell, és eszembe jutott, hogy csináltam kis szendvicseket. Kikaptam a hűtőből, nem kértek? Miles Davis visszanézett, leült, odavette, majdnem mindet beburkolta.

Sosem evett még gulyáskrémet szerintem.

Az biztos. Ennek köszönhetően behívott magához, hogy nézzem meg a képeit, miket fest ő. Turné közben is festett, úgy, mint én, a földön, vízszintesen. Nem tudok függőlegesen festeni, kényelmetlen, sosem festettem úgy.

Mutatta a képeit, beszélgettünk, vártam a pillanatot, mikor állhatok elő a régi tervemmel, a zenész festők és festő zenészek világkiállításával. Sok barátunk, aki festő, zenélt is, aztán volt a Bizottság stb. Mondtam neki, hogy van egy ilyen tervünk, adna-e ebbe festményt. Mondja, persze. Jó húzónév lenne a csoportban. Meghívtam őt a Tilos az Á-ba, mondtam, van zenekarunk is. Mi a neve? Happy Dead Band. Tetszett neki a név, hogy a happy meg a dead hogy jön össze.

Kenderesi Gabi, a Kampec Dolores énekese is mesélt a Nirvánia után sorozatban: „Nem akarom, hogy a végén azt érezzem, elrontottam”

Miért csináltad évtizedekig a Happy Dead Bandet? Meglepve olvastam, hogy az már a Bizottság előtt is létezett.

Mi mindig zenéltünk. Azt örömzenélésként csináltam, a magunk szórakoztatására.

Sőt Wahorn egyszer azt is nyilatkozta, hogy szerinte te jobban szeretted a Happy Dead Bandet, mint a Bizottságot. Ez igaz?

Nem, ez egyáltalán nem így van.

Amikor kisgyerekek voltunk, és megjelent a beatköltők Üvöltés című antológiája, akkor megjelent a rockzene is. De nem volt csatorna, ahonnan hallgassuk. A magnós klubba járt egy múzeumi fotós barátunk, ő szerzett nekem jó felvételeket. Én nem a Rolling Stonest hallgattam, ami akkor a legmenőbb volt, vagy előtte a hatvanas években mindenki a Beatlest hallgatta. A Beatles nekünk operett volt, a Rolling Stones túl kommersz, a másodvonali együtteseket ismertük meg.

Például?

Steve Winwood, Spencer Davis Group. Abban ott volt Winwood, aki miután kivált, megcsinálta a világ rocktörténetének nagy lépését: a jazzt bevitte a rockba, és létrehozta a szupergroupot, a Blind Faitht. Vagy a Holger Czukayt is ismertük, aki megelőzte a korát, mert már akkor csinált elektronikus zenét. Ezekhez igyekeztünk hozzájutni.

Szerencsére lett egy nyugatnémet barátom, egy aacheni hippi művész, aki átjött a vasfüggönyön kifejezetten itt élő festőket keresni. Eljutott hozzám is, óriási haverom lett, és küldte nekünk a legjobb zenéket már a hetvenes évek közepén. Például James White-ról senki nem hallott ’81-ben. Mindig mondtam a Bizottságnak is, hogy ilyesmit kellene csinálni.

A punk miért nem? Az közelebb lett volna a ti zenétekhez.

Igen. A mi hibánk volt, hogy nem vettük észre, mert mással voltunk elfoglalva. Mi akkor úgynevezett kortárs zörejzenét csináltunk: intuitív, asszociatív és improvizatív hangterápiák és zajbalettek. Kiállításmegnyitókon adtuk elő. Képzelj el egy olyan előadást, ahol mindenki azt csinál, ami akar. A szabad zenélésnek egy dilettáns formája, mert nem tudtunk játszani, nem voltunk zenészek, de amire mi ki akartuk magunkat próbálni, arra pont jó volt. Házibulikon próbáltunk önmagunk szórakoztatására hagyományos, bluesos rockzenét is. De ezekkel a kortárs zörejzenékkel kísérleteztünk.

Bizottság. A Kalandra fel!-t az első magyar alter zenei albumnak is mondják. Ti akartatok lemezt, vagy Wilpert Imre keresett meg titeket a Hungarotontól?

Ez egy véletlenen múlott. A Wahorn Andris a rádióban hallott egy riportot arról, hogy a magyar alternatív zenészek nem is akarnak lemezt csinálni, mert senki nem jön a lemezgyárhoz. Sem a Ricse, sem a Vágtázó Halottkémek, sem a Kontroll, senki nem jön. Mondja András, hogy akkor mi megyünk. Aztán persze később mindenki ment, akkor ezek már neves zenekarok voltak, a Feróék a topon voltak.

A Wahorn azt mondta, hogy akkor menjünk oda a Hungarotonba, és kérjünk egy lemezt. Simán átment?

Nem. De attól kezdve volt egy cél, a lemez.

Miért volt fontos nektek, hogy legyen lemezetek?

Ugyanazért, amiért egy festő kirakja a képét a falra. Ezt csináltam, biztos nektek is tetszik, ha nekünk tetszik. De ha nem, az sem baj, volt egy kísérlet. Semmi extra célunk nem volt.

Nem akartatok stadionrockot játszani, nem akartatok kilenc kamiont?

Nem. Az az igazság, hogy élveztük a saját hülyeségünket, mert olyan időszak volt. Élveztük a Laca szövegeit, azt, ahogy csináltuk a számokat.

Akkor nem is voltak olyanok a próbán, hogy most miért így lépsz be, hanem állandóan röhögtetek? Vagy volt profi zenecsinálás is?

Rájöttünk a saját határainkra, ezt figyelembe véve csináltuk a számokat. Ha valami nem ment, azt nem erőltettük.

De ott volt Joni, aki jó gitáros volt. (Szulovszky István – K. Gy.)

Persze. Szerencsére ő össze tudta tartani az egészet. Én is tudtam egy kicsit basszusgitározni. De a Lacának, hogy hol lép be, egyre vagy négyre vagy háromra, nem mindig sikerült. Van, akiben nincs meg a periódusérzék. Nehéz megtanulni, bár meg lehet azt is. De mi megoldottuk. Ha nem tudsz ott belépni, Laca, akkor mondd el négyszer az előtte levő szöveg utolsó szavát. Mi addig kísérjük, és az elég idő, hogy észrevegyük, hogy itt jön a kiállás. Így összeálltak a számok, de ez még adott neki egy stichet.

A Kistamás Lászlóval (Kontroll és sok minden más) készült beszélgetést itt olvashatja el: „Úgy éltünk, hogy nincs jövő, tehát nincs mit veszteni”

Kellett kompromisszumot kötnötök azért a lemezért? Például meg kellett változtatnotok valamennyire az együttes nevét. Azt kérték, hogy ne legyetek Bizottság, és akkor lettetek Albert Einstein Bizottság.

Így van.

Ezenkívül volt más kompromisszum? A szövegeiteken nem kellett nyesegetni valamit?

Próbálkoztak. Akkor volt bent a Ricse, mert ők is jelentkeztek, és azt hiszem, a Kontroll Csoport is. De ők nem adtak ki lemezt, mert nem változtattak a szövegen. Vagy úgy megy, vagy sehogy, mondták. Nekünk meg teljesen mindegy volt: ha valami nem tetszik, húzzátok ki. Nem volt ellenállásunk.

Miért nem?

Mert szürrealista dalok voltak, nem számított, hogy benne van-e az a szó.

De ez cenzúra. Az zavart volna, ha egy festményedet nem engedik kiállítani politikai okokból, nem?

Á, nem. Abban nőttünk fel, hogy nem szabad.

Tudtad, hogy a vörös csillagos képedet úgysem fogják kiállítani?

Akkor még csináltam vörös csillagos képet, dadaista, szürrealista dolgaik voltak, elvont képek. Koporsókat festettem már akkor is. Mindenki elvont dolgokat csinált.

Egy pillanatig nem gondolod, hogy rossz kompromisszumokat kötöttetek?

Jó kompromisszumokat kötöttünk. Azt mondták, nem lehet Bizottság. Hogyhogy? Ilyen szó nem lehet, hogy bizottság? Miért nem? Azt mondja, a főnökök szóltak. Olyat lehet, hogy valamilyen bizottság, de így, önmagában ez a szó, hogy bizottság, nem. Mondta a Laca, hogy akkor legyünk A.E. Bizottság, Albert Einstein Bizottság. Ennek megörültek: ilyen bizottság lehet.

Milyen bornírt rendszer volt! És slendrián is. Egyszerre volt elnyomó, mert te mégiscsak előzetesben meg elmemegfigyelőben töltöttél fél évet egy teljesen ártatlan kiállítás miatt, miközben ilyen bornírt dolgok is voltak: minden tele volt bizottsággal, de a ti nevetek nem lehet Bizottság.

Abszurd. Én azt javasoltam a zenekarnak, hogy az első lemezünkön legyen egy nagy vörös kereszt, és az sem lehetett.

Ne mondd, hogy nem akartál ezzel is egy szöget ütni a rendszer koporsójába.

Nem akartam. Arra akartam utalni a vörös kereszttel, amit kifejez: segíteni a betegeken. A zene nagy segítség a betegeknek.

Főleg a Bizottság.

Ezt meghallgatod, meggyógyulsz.

Megnézném, ahogy az elfekvőben hallgatnak benneteket.

Ezt sem hagyták, mert az meg állítólag védett szimbólum. Felmerült, hogy legyen fehér kereszt. Azt elvetettük, hogy úgyis képzőművészek vagyunk, egyszerűbb, ha csinál valaki. Wahorn Andris megcsinálta szépen az első borítótervet.

Annak a rezsimnek volt egy cseh újhullámos szatírarésze is. Az is milyen, hogy Zámbó István fél évet részben sitten van, majd azt mondja az illetékes elvtárs Szentendrén, hogy miért nem kértetek engedélyt a kiállításra. Akkor Zámbó művész azt mondja, hogy nem tudtam, hogy kell kérni. Erre adnak nektek egy helyiséget, amire az összes pesti művész irigykedett, és Szentendre utána is óvta a művészeit. Börtön, és aztán kapsz egy kiállítóhelyet.

A saját ügyünkön keresztül így ismertük meg a rendszer skizofrén működését. Hogy minden, amiről nem tudják, hogy micsoda, az ellenséges.

Nyilatkoztad is, hogy mi úgy lettünk ellenállók, hogy igazából nem is voltunk ellenállók, hanem együttműködők. Egyáltalán nem volt bennetek elégedetlenség a rendszerrel?

Én nem tudtam, hogy itt milyen rendszer van. A II. világháborúról is csak húszéves koromban értesültem.

Most ezt kamuzod.

Nem kamuzom.

Nem tudtad, hogy milyen az a rendszer?

Nem érdekelt. Politikai témába valahogy nem keveredtem bele, csak amikor én csináltam a happeninget. Totális színházban gondolkoztam, és a főtéren az esti előadások színpada üresen állt napközben. Milyen jó helyszín, mintha nekünk építették volna. Csinálunk ott egy előadást, ami rendőri intézkedésbe fulladt, amin nem csak én, hanem mindenki csodálkozott.

Egyszer csak rájöttél, hogy hopp, ez egy rendőrállam?

Bevittek, és hat hónap volt, mire kiismertem, hogy miről van szó. Amikor meg kijöttünk, akkor láttuk, hogy nem azzal van a baj, amit mi csinálunk, hanem azzal, amit ők abba beleképzelnek.

A dadaizmus is egy politikai tett, nem?

Nem. Nem annak tekintem, inkább a szabadságot jelenti.

De egy szabadsághiányos rendszerben egy annyira kötöttségek nélküli művészet, amit te is meg a Bizottság is csináltatok, önmagában jelzés a rendszer milyenségéről.

Igen. Jelentést kap. Anélkül hogy tudnál róla, elkezd jelenteni valamit. Abból a happeningből országos ügy lett.

Tudósított róla a Szabad Európa.

Ráadásul a külföldi adó is bemondta a hírekben, hogy Amerikában Angela Davis polgárjogi aktivistát zárták börtönbe, Moszkvában valami kiállítást elbuldózereztek, és hát Szentendrén elmegyógyintézetbe zárják a fiatal művészeket. De mi erről nem tudtunk, mert ültünk. Egymást sem láttuk hat hónapig, csak a tárgyaláson. Az egy külön őrület volt. Én nyugodt voltam, mert nem csináltunk semmi rosszat.

Lehetett volna rossz vége is.

Lehetett volna.

A CPg, a szegedi punkok két évet ültek.

Tudom.

Ráadásul a te eseted még a hetvenes évek.

Húszéves voltam. ’70-ben volt.

A tárgyaláson nyugodt voltál. Biztos voltál benne, hogy felmentenek?

Biztos, mert nem csináltunk semmi olyat, ami rossz lenne, amit ők gondoltak. Hat hónap után kijöttünk, akkor tudtuk meg, amit most mesélek. Mit csináltak, verset olvastak? Meg a címe: Egy eszme zárt osztályba vonulásának az emlékére. Nekik ez gyanús volt, ellenséges.

Nekem is gyanús lett volna. Ne mondd, hogy ebben nem volt politikai áthallás. Az eszme? Mindenki tudta, hogy az a kommunizmus eszméje.

Nem. Jelen esetben Laca barátom volt az eszme. Mivel dadaista szellemben éltünk, szinte automatikusan reagáltunk egymás dolgaira. Így működött a csoport, a barátságunk. Kitalált Laca egy antihangszert: rárakott a hegedűre egy fehér kapcsolót, azt kattogtatta. Nagyon jó, csináljunk egy duót. Én ráraktam egy telefontárcsát egy hegedűre, és ez volt a zene. Ez így működött.

Amikor kijöttünk, akkor tudtuk meg, hogy házkutatás volt, nálam elsőnek. Nálam itt volt minden. Megtalálták a szabadtéri tárlatunk vendégkönyvét, amit minden szabadtéri tárlaton kiraktam, és fölé írtam egy papírra, hogy ebbe a könyvbe írd be a címedet, ha a következő buliról értesítést akarsz. Már hetvenen kiállítottunk, a fél város tele volt fiatalokkal, akik jöttek ki a szabadtéri tárlatra. Gyűltek a címek, és nem csak magyarok: csehszlovák, NDK-s, lengyel turisták címei is ott voltak.

Nemzetközi összeesküvés.

Pontosan. Ezt utólag tudtam meg. Hat évre rá, hogy kijöttünk, találkoztam a Kovinszki elvtárssal, szentendrei alezredes, ő vezette a kihallgatást. Onnan tudtuk meg, hogy a belügy ennek a könyvnek, a címeknek a leellenőrzésére létrehozott egy kis ügyosztályt. Abban az időben ilyen eszembe nem jutott, de utólag láttam, hogy ők azt hitték, hogy itt biztos valami nemzetközi dolog van, hiszen minek gyűjtik ezek a címeket. De aztán az előzetessel mindenkinek kitöltöttnek vették az idejét, annyira ítélték, és elengedték.

Váltsunk egyet. Egy autodidakta művésznek, amilyen te vagy, soha nem volt kisebbrendűségi érzése a professzionálisan képzett, egyetemeken erre tréningezett művészekkel szemben? Soha nem éreztetek ilyet?

Én biztos, hogy nem éreztem, de szerintem a többiek sem.

Akkor nem is volt kapcsolatotok a balatonboglári képgalériával, Hajasékkal, a Galántaiékkal, Erdély Miklósékkal?

A hetvenes években mint egy elszigetelt törzs éltünk itt, Szentendrén. Csináltuk a magunkét. De ennek híre ment, és később megismerkedtünk a pesti avantgárddal.

Szentendrén itt élt még akkor Barcsay Jenő és egy csomó nagyon elismert művész. Ők hogyan reagáltak rátok?

Nagyon jól. Például amikor véget ért a rendőrségi ügy, mindenkit kiengedtek, és jött az ősz, nyilván folytattuk ott, ahol abbahagytuk, a szabadtéri tárlatokkal. Akkor jött, hogy arra engedély kell. Behívtak, hogy mindent lehet csinálni, de! A pártközpont lecseszte a helyi pártot: mi történik a területeteken? Micsoda szabadtéri kiállítás? Nem is tudtok róla? Mert a híradóból értesültek arról, hogy milyen jó kezdeményezést csinált Szentendre városa ezzel a szabadtéri tárlattal. Akinek tulajdonították, azt dicsérték, hogy milyen jó, hogy ezt csinálja, ő meg nem is tudott róla. Rájöttünk, hogy ők függenek a főnökségtől, ezért mondták, hogy mindent lehet, csak szólni kell előre.

Szóval kijöttünk, és raktuk ki a képeket, ahogy szoktuk, és kijöttek a rendőrök, hogy nem lehet, mert omlik a fal. Mondom, én ezt már nem tudom visszacsinálni, nem én szervezem. Én csak szóltam egy haveromnak, az szólt másoknak, ezért lettünk ilyen sokan, én már nem tudom elküldeni őket. Helyette viszont betereltek a várfal mögött levő iskolának az udvarára, ahol engedték. Kiírtam filctollal, hogy gyerekek, itt nem szabad, mindenki menjen az iskolaudvarba.

És ott Barcsay is megjelent. Nagyon jót tett a kiállításunknak, hogy egy ilyen nagy mester ott van, mint aki nevét adja a kezdeményezéshez. Deim Pál is mellénk állt, Farkas Ádám is, ők elismert művészeknek számítottak a városban.

Azután nem volt soha semmi probléma, sőt mindenben segítettek, csak kérjünk engedélyt. Úgyhogy mindig kértünk ezt-azt, kértük a pincét, mondtuk, hogy nem akarunk szakkör lenni, legyen stúdió, valami nevet kellett mondani. Vajda Lajos lehet? Nagyon jó, Vajda Lajos híres szentendrei művész. Szoktam mondani viccesen, hogy a Vajda Stúdió nem is lenne, ha nem lett volna a múlt rendszer, mert az hozta létre ezt a reakciót.

Visszatérve a Bizottságra. Szerinted nektek ugyanaz volt a hallgatói körötök, mint az URH-nak, a Kontrollnak, a Balatonnak meg a többieknek? Átfedte egymást?

Így van. Ez benne volt a levegőben így utólag visszagondolva. De meg is ismertük őket elég hamar, később játszottunk is együtt.

Ennek a pesti alter szcénának a központja a Fiatal Művészek Klubja volt. Mondtad, hogy eleinte nem jártatok be Pestre, de a nyolcvanas évektől az lett a törzshelyetek. Mesélj nekem valamit az FMK-ról. Mennyire voltak a látogatók egy homogén közeg? Befért mindenki, aki valahogy kilógott a rendszerből?

Úgy tudtuk, hogy az FMK-t azért engedik, mert úgy gondolták, hogy olyan, mint egy szelep: itt engedjük, de máshol nem. Mindig kellett két ajánló ahhoz, hogy klubtag lehess és bemehess. Ez már maga egy szűrés. De a politikai felügyelet a hetvenes évek végére ellazult.

Szabad hely volt, kiállításokban és zenei fellépésekben is. Bódy Gábor például a kibontakozó underground mozgalom mellé állt. Infermental címmel nemzetközi videóművészeti kazettákat adott ki, próbálta összefogni a független csoportokat. A VHK is szerepel az egyik filmben.

Nagy Feró is nyitottabb lett. Meghívta a Fölöspéldány költői társaságot, és Bernáth/yék verseket szavaltak a Beatrice-koncerten 15 ezer embernek.

De a Fekete Bárányok fesztivál fellépői azért nem voltak ott az FMK-ban, ugye? Az mégis egy más világ volt.

Ők zenészek voltak, profi zenekarok. Hobó, P. Mobil és a Ricse játszott ott.

Az ő rajongótáboruk nem járt az FMK-ba. Oda azért elit művészfiatalok jártak, nem?

Nem feltétlenül. Főiskolások és akik járnak az éjszakába. Akik részt vettek az eseményeken, azok előbb-utóbb, mint ahogy mi is, kikötöttek az FMK-ban.

Ezt Köllő Miklósnak köszönhetjük, aki meghívott minket a Metró Klubba, és mi először akkor szerepeltünk nyilvánosság előtt mint kiállítók. Akkor megismerkedtünk sok pesti művésszel. Utána a kapcsolat fejlődött, amikor Főiskolák találkozója címen szerveztek Szentendrén egy háromnapos főiskolai találkozót. Ott a pincénk, persze, odaadtuk. Ott ismerkedtünk meg egy csomó baráttal, például az Indigó csoporttal. Mi el voltunk szigetelve Szentendrén, Pestre sem jártunk be.

Nem vagyok hivatásos műértő, de szerintem mindegy, hogy milyen évszám van a képeid alatt, bármikor készülhetett volna mindegyik, nem?

Hát igen.

Lehetne most szerinted ugyanolyan zenét csinálni, mint a Bizottság? Festeni ezek szerint igen, de zenét is lehetne?

Vannak poszt-Bizottság zenekarok ma is, akik azt a szellemiséget képviselik. A Pintér Gergő fizikus, illetve matematikus csinálta az Orgazmust. Azt az iskolát viszik tovább, amit mi.

Wahorn mondta egy már mezőszemerei interjújában, hogy már nem érzem azt a súlyt, amit fiatal koromban, hogy minden pillanatban meg kell változtatnom, át kell alakítanom a világot. Te is éreztél ilyet, mint ő korábban?

Bennem sosem fogalmazódott meg így, hogy lenne egy ilyen célom, hogy átalakítsam a világot. Inkább kiegészítettük. Leegyszerűsítve tudod, mi zajlott? Önmagunk szórakoztatása.

Nem lehet, hogy ezt csak te látod így, akinek nagy hajlama van a viccekre?

Lehet, hogy más mást képzelt a dolgokról. Nem is akarom elbagatellizálni, de nekünk nem volt semmilyen…

Túl sokat látunk belétek?

Igen. Száz százalék. Többet jelentettünk, mint amennyit tartalmaztunk. Mi is csak néztünk, hogy ennyi embert érdekel. Abba is hagytuk, amikor minket már nem érdekelt. Akkor sem feloszlottunk vagy megszűntünk, hanem a roskildei fesztivál után, ami egy jelentős fellépésünk volt, azt mondtuk, hogy felfüggesztjük. Ott volt az utolsó. Laca mondta, hogy neki nincs kedve már improvizálni, álljunk le. Az életformát, a turnékat is élveztük egy darabig, de aztán már nyűg volt. Nem akarunk utazni, de már felvállaltuk.

Akkor megbeszéltük, hogy amíg nem jön egy nagy, mindent felülmúló ötletünk, addig nem csinálunk semmit. És akkor felélesztettem a Happy Bandet.

Akkor nincs is benned hiányérzet.

Nincs. Bár én ellene voltam, hogy abbahagyjuk. Végre sikerült nagyjából megtanulni a számokat, pont most hagyjuk abba?

A Nirvánia után sorozat új podcastjai keddenként kerülnek ki oldalunkra. A többi epizódot itt tudják meghallgatni. E heti vendégünk Menyhárt Jenő volt. Ez a podcast itt érhető el: „Találtam magamnak egy helyet, ahol tudok működni” – Menyhárt Jenő.
  • 16x9 Image

    Kerényi György

    Kerényi György közel harmincéves újságírói pályája során hét médiumot alapított vagy vett részt az indításában: köztük kalóz-, roma és két börtönrádiót, valamint mainstream újságokat. Volt a Kossuth rádió főszerkesztője és három évig dolgozott a szlovák közszolgálati média magyar adójánál, a Pátria Rádiónál. Tíz évig tanított az ELTE médiatanszékén. 

XS
SM
MD
LG