Van egy újság, amelyik nem némult el Oroszország inváziója után sem. Az orosz–ukrán határon, a szétlőtt adótornyok árnyékában a Vorszkla hetilap az egyetlen hírforrás. A főszerkesztő az életét kockáztatva juttatja el a lapot a helyiekhez. Elkísértük egyik útjára.
Minden pénteken elindul egy ütött-kopott, fehér autó a Szumi területen fekvő Ohtirkából, hogy egészen az orosz határig menjen. Vezetője Olekszij Paszjuha, a Vorszkla hetilap főszerkesztője. Ő viszi el azoknak az előfizetőknek a lapot, akikhez a front közelsége és a veszély miatt az állami posta vagy a csomagküldő szolgáltatók nem merik.
A sztálini időkben Vörös Zászló néven alapított lap Szumi és Poltava lakóit látta el kizárólag helyi hírekkel. A Szovjetunió bukása után átkeresztelték, a két területen áthaladó folyó után Vorszkla lett a neve. Jelenleg kilencszáz előfizetője van, ezen felül hatszáz példány fogy el minden héten.
Olekszij, a főszerkesztő, egy nappal azután, hogy a nyugat-ukrajnai Vinnicjában kinyomtatják a legfrissebb számot, megtölti vele a kocsi csomagtartóját, és elindul, hogy találkozzon az olvasóival, elvigye hozzájuk a legfrissebb híreket.
Az úti cél Velika Piszarivka, egy egykor négyezres falu az orosz határ mentén. Most nincs áram, sem internet, az adótornyokat szétlőtték, így a helyiek egyetlen hírforrása az orosz rádió, amely éjjel-nappal zenét és propagandát sugároz.
Három évvel ezelőtt, a teljes körű invázió kezdetén az orosz tankok áthaladtak a falun, ám Ohtirkát már nem tudták bevenni, így az infrastruktúra módszeres tönkretétele után visszavonultak a határig, információs sötétségben hagyva a helyieket.
Ehhez kapcsolódóan: „A halottak oldalán nem áll senki” – mondja a harctéri maradványokat elszállító önkéntes
A Vorszklát akkor egy hónapig nem tudták kinyomtatni, a szerkesztőség Velika Piszarivkában veszélyesen közel, légvonalban alig öt kilométerre volt az orosz határtól. Az emberek éheztek, az ötfős szerkesztőségből ketten elmenekültek, egy újságíró beállt harcolni. Az első lapot egy hónappal az invázió kezdete után tudták kinyomtatni és elvinni az embereknek, akik addig csak az orosz rádió propagandájából tudtak tájékozódni. „Volt, aki így értesült róla, hogy Kijevet nem foglalták el az oroszok. Sírva fakadtak, amikor olvasták” – meséli Olekszij.
A február 14-i példány címlapján egy szomszéd faluban született katona portréja látható, aki súlyos sebesülése után – közösségi adakozásnak is köszönhetően – felépült. Olekszijék kifejezetten figyelnek, hogy ne csak háborús hírekkel legyen tele az újság. A friss számban szerepel például egy helytörténész kitüntetése, a nyugdíjemelés részletei, végül egy sajtoskrumpli-recept „azoknak, akiknek nincs sok idejük a reggelire vagy a vacsorára, pár perc alatt kész”. Egy keresztrejtvény zárja a sort. A rovat a háború kirobbanása után került az újságba, kifejezetten azért, hogy elterelje az emberek figyelmét – mondja Olekszij.
Olekszij megáll Velika Piszarivka közelében egy útszéli kereszt mellett, és háromszor keresztet vet. Mellette ül a felesége, aki a kolléganője is. Letekeri az ablakot, és fülelni kezd. Bár az orosz katonák kivonultak, és ukrán katonák sincsenek, a falut folyamatosan lövik tüzérséggel és drónokkal.
Egy szétlőtt benzinkút melletti kioszkhoz érve Olekszij kiszáll, és otthagy öt újságot. Kicsit távolabb megáll egy bicikliző öregember mellett, a nevén szólítja, és a kezébe nyomja a legfrissebb példányt. Közben lebombázott épületekre mutat: „Ez volt a posta, itt volt az iskola. Utóbbira egy KAB-ot (irányított légibombát) dobtak.” A helytörténeti múzeumból két fal és egy ajtó maradt; a helyiek így sem adták fel, kifestették, és minikiállítást rendeztek a romok között.
Egy kereszteződésnél egy ember kilép a fák közül, és hangosan kiabál neki, hogy álljon meg. Az úttestre mutat, ahol csak a második pillantásra tűnik fel, hogy a faágak nem véletlenül vannak ott: strucctojás méretű páncéltörő rakéta feje hever az aszfalton, egy drón pottyantotta oda, hogy ha az arra járó autó ráhajt, felrobbanjon.
Olekszij kerülőúton ér el az utolsó működő patikához, amely már a harmadik helyre költözik, mert az oroszok mindig kilövik az üzlethelyiséget. Olekszij átadja azokat az újságokat, amelyeket oda kértek az előfizetők, és megáll beszélgetni egy középkorú párral a bolt előtt.
„Itt élünk, ezért tudjuk, mi történik itt. Nekünk a Vorszkla olyan, mint egy szobor, egy műemlék. Gyerekkorunk óta olvassuk, előfizetünk rá. El is tesszük minden számát, hogy egyszer majd megmutassuk a gyerekeinknek, az unokáinknak, milyen volt a háború” - mondja Natalja, aki Ohtirkába ingázik, ápolóként dolgozik. Elköszönéskor figyelmezteti a főszerkesztőt, hogy ne nagyon maradjon délután egy óránál tovább, mert mostanában akkor repülnek a falu fölé az orosz drónok.
Amellett, hogy kiszállítja az újságot a legelszigeteltebb előfizetőknek, Olekszij bőszen fotózza, videózza az épületeket. A felvételeket a Vorszkla honlapján publikálja. Ez az újság egyik legkedveltebb szolgáltatása. Azok, akik elmenekültek, így értesülnek róla, hogy áll-e még a házuk, vagy találatot kapott.
Végül a lebombázott szerkesztőség felé kanyarodik, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. A szomszédban álló postát találat érte, a háromemeletes épület közepe – mint egy hatalmas állat belső szervei – szétterült az aszfalton. A légnyomás kivitte a szomszédos épületben működő Vorszkla ablakait is, az egykori szerkesztőség padlóján megsárgult papírok, üvegszilánkok, a függönyöket táncoltatja a jéghideg szél.
Olekszij és felesége körbejárja a szobákat, majd az erősödő ágyúzás hangja mellett elindul vissza, Ohtirkába.
„Egykor átjártunk Oroszországba benzinért, ők meg hozzánk a piacra élelmiszerért – meséli Olekszij a határ túloldalán található orosz falvakról. – Volt, aki ide járt iskolába, volt, aki oda házasodott. Amikor kitört az invázió, még mindig érkeztek hívások onnan. Figyelmeztettek, legyünk óvatosak, ágyúzni fognak. Aztán ezek lassan elmaradtak, elkezdtek ukronácinak, banderistának hívni minket. – Szerinte ennek a félelem lehet az oka, és az évek alatt ható állandó propaganda. – Pedig együtt nőttünk fel, nem vagyunk banderisták” – mondja. A honlapon is látja, hogy vannak orosz látogatói. „Az egészet kitaláljátok” – írják az orosz olvasók a háborús hírek kapcsán.
Az újságban 2014-ig vegyesen jelentek meg ukrán és orosz nyelven a cikkek, a szerzőtől függött, hogyan publikálja. Ez a Krím és a kelet-ukrajnai területek megszállása után fokozatosan megváltozott, mostanra kizárólag ukránul írnak. „Többé nem lesz orosz. Azt levágtuk” – mondja Olekszij.
