A Balaton és a Trabant zenésze, szállóigévé vált dalszövegeik írója, Tarr Béla filmzenéinek komponistája volt a Nirvánia után sorozat vendége. Víg Mihály beszél ihletről és Istenről, ellazsált időről és pusztába kiáltó szóról, és persze saját életéről. A podcast írott változata.
Te vagy az első vendégem, aki volt Molnár Gergely-, Spions-koncerten. Ott voltál mind a kettőn?
Több volt. A Ganz-MÁVAG nagy kultúrközpontjában…
…a Golgota utcában?
A Golgotában, a pincében, ami nagyon sokáig, a Kistamás Laciékig nem került elő mint helyszín. Ott volt a kis Kurtág, akkor már hegedűs, és a Walk on the Wild Side című számot játszották az előadás elején és a végén. Közben pedig művészettörténeti előadást tartott Molnár Gergely, nagyrészt David Bowie-ról. Előkerült az akkor legfontosabb mondanivaló is: McLuhan, a médium maga az üzenet. Sokat gondolkodtunk hazafelé menet, hogy ez mit is jelent, de most már szerencsére tudjuk.
Most már egyre inkább az. Te nem facebookozol, ugye?
De, szoktam nézni.
Posztolsz is?
Azt nem.
Az teljesen megváltoztatott mindent, a sikert, az elismertséget, az önképünket teljesen átalakította.
A magányos tömeg meg az egyszemélyes csoport. Kiderült, hogy nem a jó, hanem a rossz tulajdonságait vetette felszínre ez a felület, ahol névtelenül lehet mocskolódni. Nekem ez a fő benyomásom. Azt a rengeteg energiát, amennyit erre a teljesen torz, elformátlanodott, gusztustalan szemétkedésre fordítanak, fordíthatnák arra, hogy legyünk rendesek, szeressük egymást. Tudom, hogy ez fura. Az emberek nem születnek rosszra. Egy kisgyereket bánt, ha kiabálnak vele, vagy ne adj isten megverik. Ő odaadja szívesen az uzsonnája felét. Az emberek nem rossznak születnek, hanem azzá nevelik őket.
Váltsunk. Hogy látod, miért lettél zenész? Mik voltak a legfontosabb hatások, amelyek arrafele vittek?
Apám félig-meddig zenész volt, népzenekutató. Egyébként Moszkvában végzett karmester–fuvola szakon, ami elég érdekes párosítás. Mindig is érdekelte a népzene, de közben rengeteg komolyzenét hallgatott. Egy légtérben voltunk, bömbölt mindig a zene.
Ez volt a legerősebb hatás?
Nagyon személyes élmény, hogy volt egy szekrény, aminek a felső fiókja egy kihúzható lemezjátszó volt. Azon Mozart-zongoraszonáták voltak, a C-dúr szólt, a tű sercegéséből hallottam. Elképesztő hatást gyakorolt rám. Lehet, hogy ez egy születési hiba, hogy engem érdekelt a zene.
A rockzene nem tűnt nagyon szűkösnek ahhoz a komplexitáshoz képest, amit a klasszikus zeneszerzők adtak?
Hatéves gyerekekről beszélünk. Azért akkor törte át a vasfüggönyt az éter hullámain a rockzene. Ráadásul volt egy nagybátyám, aki küldözgette a Beatles-lemezeket meg a Felkelő nap házát.
Ugyanúgy fontos, sőt: ahogy az ember látja, hogy az utca unalmasabb, mint a kocsma. Itt valahogy azt érezte az ember, hogy valami történik. Egyébként tényleg történt valami. Szerintem kulturálisan a komputerizációhoz hasonló nagy váltást okozott a beat vagy a rock.
A te zenei utadban voltak ilyen mélységű váltások? Vagy egy folyamatnak érzed?
Amikor bejött a komputerizáció, az én életembe elég hamar bejött az elektronikus zene, és az első reakcióm az volt, hogy letettem mindent, ami elektromos, és csak akusztikus hangszereken kezdtem játszani. Pont fordítva viselkedtem, mint elvárható lett volna. Azóta is sajnálom, mert egyszerűen képtelen vagyok megtanulni kezelni ezeket a cuccokat. Mindig a barátaimat, munkatársaimat kell megkérni arra, hogy kapcsolgassák.
Ez főleg filmzenénél lenne fontos, nem?
Nem csak. Könnyűzenét is vehetnék fel otthon is, ha ehhez értenék. De van egy nagy bajom: amihez nincs kedvem, azt nem tudom megtanulni.
Megcsináltad a Cigánydalok című lemezedet, amivel apád gyűjtéseit értelmezted át vagy alakítottad a magad világára. A népzene, az, hogy apád gyűjtő volt, azon túl is folyamatosan jelen volt az életedben? A hetvenes, nyolcvanas években erős volt a táncházmozgalom. Akkor a rendszerrel szemben állók nagyjából egy blokk volt, ami aztán ’90 után szerteágazott, és abban a népiek nagyon ott voltak. Az rád mennyire hatott?
Nagyon jelentős hatása volt. Mégpedig azért, amit Bartók mond, hogy például itt a Kárpát-medencében minden zene mindenre hat. Dunának, Oltnak egy hangja, és pontosan ugyanolyan fontos a szlovák meg a román népdalokat gyűjteni, mint a magyart. Mert ezek hatnak egymásra, és nagyon érdekesek.
Apád miatt csináltál a gyűjtéséből egy saját lemezt, vagy a roma zenét akartad megragadni?
Apám gyűjtése is nagyon sokat számított, mert ismertem ezt a zenét is. És azokat az embereket is, akik énekelték.
Voltál vele gyűjteni?
Nagyon gyakran jöttek ők a lakásunkra, nagyon sok fényképet láttam, és együtt utaztunk például Bogácsra, ahol jelentős cigánytelep van. Ott azért lehetett érzékelni, hogy nagyon fura dologról is szó van. Például egyszer Bogácson nyaraltam, egy harmadfokú nagynéninél laktam. Dombtetőn laktak a cigányok, ott összehaverkodtam egy gyerekkel, és elkezdett kiabálni ez a rokon néni, hogy mész el attól a cigánytól! Elég hamar érzékeltem, hogy itt valami nagyon fura dolog történik.
Elég furcsa, viharos volt a gyerek- és kamaszkorod. Például két évet állami gondozásban voltál, amikor a szüleid külföldre mentek.
Ez így nem pontos, úgy hívják, hogy internátus. Ahova az angol arisztokrata gyerekeket adják be, és ahová Kim Dzsongun adta be a gyerekét.
Az fura volt, hogy egyszer kérdezték, hogy kinek a szülei váltak el, és egyedül én meg a tesóm tettük fel a kezünket, hogy nekünk nem. Az összes többi gyereknek elvált szülei voltak.
De miért nem mentél akkor a szüleiddel? Miért internátusba mentél?
Mert öt gyereket nehéz lett volna Indiába magukkal cipelni.
Ezt hogy viselted? Nem haragudtál rájuk?
Nem. Kisgyerekként az ember sokkal természetesebben tud elfogadni dolgokat. Az fura volt, hogy odáig mindig anyám vitte a bőröndöket, és apám ekkor először fogta a bőröndömet, amit nem értettem. Ebből levontam a konzekvenciát, hogy valószínűleg restelkedik, talán jobban, mint az anyám. Nem volt szörnyű. Sőt minden tanulságával együtt inkább jól jöttem ki belőle, mint rosszul.
De ott azért keményen ki kellett állni magadért, nem?
Nem. Volt egy-két verekedés, abban én nem vettem részt. Azt azért éreztem, hogy az erősek brancsba tömörülnek és valakit kipécéznek, akit kiközösítenek. Azzal pedig szolidaritást kell vállalni, mutatni, azt tudtam. Akkor már nagyon sokat olvastam. Nyilván nem akartam én lenni az, akit kiközösítenek, de ha volt ilyen, márpedig volt, szokott lenni, azzal szolidaritást vállaltam, és nem bántam meg. Egyébként nagyon tehetséges képzőművész volt, baromi jól tudott rajzolni. Egyedül ő tudott jobban rajzolni, mint én.
Ilyen jól rajzoltál?
Szerintem igen. Mint 12 éves gyerek.
Aztán abbahagytad? Nem indultál el, mint mondjuk a Bizottság, két irányba?
Nem. Bár 14 éves koromban jelentkeztem a Kisképzőre, de akkor elgázolt egy autó. Újra kellett járnom a nyolcadikat, és akkor lemondtam a tervem megvalósításáról.
15 évesen ki is kerültél az iskolarendszerből. Gondolom, a szüleid szívták a fogukat.
Érdekes, nem emlékszem, mintha ettől olyan idegbajt kaptak volna, mint én kaptam volna, ha a saját gyerekeim csinálják ezt. Hogy hetekig nem megy haza.
Nem érezted jól magad otthon?
Nem volt otthon.
Hogyhogy?
Nekem például soha nem volt egy asztalom, ahol megírhattam volna a leckét.
Ennyire csórók voltatok?
Nem. Hanem sokan voltunk, és nagy volt a zűrzavar.
Sok testvéred is volt.
Én vagyok a negyedik gyerek.
Akkor ez nem kamaszkori dac volt?
De, persze, elsősorban kamaszkori dac volt, de ezt normális esetben valahogy leszerelték volna. Itt pedig hagyták az egészet. Úgyhogy 16 éves korom óta kis túlzással én tartom el magamat. Amikor kiderült, hogy már három hónapja nem járok be, akkor bementek az iskolába, meghallgatták a dolgokat, és még végigjártam azt az évet. Megbuktam kettőből, nem mentem el pótvizsgázni, kész. Később szereztem érettségit estin úgy, hogy augusztusban levizsgáztam elsőből, másodikból, a harmadikból. A negyedikre viszont be kellett járnom az estire.
16 éves korodtól magadat tartod el. Ez azt jelenti, hogy nem akartál kérni, vagy egyszerűen nem is tudtak volna segíteni a szüleid?
Nem mehettem oda hozzájuk, hogy adjanak pénzt, mert tudtam, hogy azt fogják mondani, hogy nincs.
Aztán te is, gondolom, végigpróbálgattál minden anyagot. Meg elég csórón éltél, hol itt laktál, hol ott. Ilyen körülmények között miért nem csúsztál le? Miért nem lettél kemény alkesz, drogos, akármi?
Miért, nem lettem? Komolyra fordítva: nem tudom. Azért, mert nem szabályok vannak, hanem történetek. Van egy alkoholista szülőpár, az egyik gyerek alkoholista lesz, a másik meg azt mondja, hogy ő soha életében egy kortyot sem iszik.
Azt hiszem, talán az Irimiás siralmai című hangjátékodban hallottam, de lehet, hogy egy interjúdban volt, hogy jó lenne innen elmenni, de nem mehet mindenki a Holdra.
Ez egy szám szövege.
És te miért nem mentél el soha?
Mert nem tartom ízlésesnek. Nagy úr vendége voltam, és ezt úgy meghálálni, hogy holtan talál a fürdőszobában, szemétség.
Nem azt mondtam, hogy miért nem lettél öngyilkos, hanem miért nem disszidáltál?
Soha nem gondoltam komolyan. Így utólag engem is meglep. De azt láttam, hogy aki elmegy, százból, ha egy, hogy Müller Pétert idézzem, találja meg, de még az sem igazán. Belőle nőttem én, mint fának gyönge ága.
Hogy prózaiabb terepre süllyedjek: nem tudok nyelveket, mert arról gondoskodtak, hogy nem sikerült megtanulni, mondjuk, angolul. Aminek ma is nagyon sok hátrányát szenvedem. Ez is olyan, mint a komputerizáció, valami számomra is érthetetlen ok megakadályozza, hogy megtanuljam. Biztos meg tudnék, ha fontos lenne.
Egyszerűen ilyen földhözragadt oka volt? Nem az, hogy annyira ebben a kultúrában mozogtál, hiszen minden második szavad valamilyen idézet?
Persze. Akkor még éltek a szüleim, később gyerekeim születtek. Meg egyáltalán: azt vettem észre, hogy minimálisan öt évet kell kidobnia az életéből annak, aki valahol meg akarja találni a helyét. Úgy gondoltam, hogy annál rövidebb az élet, hogy ezt az öt évet rászánjam.
És pont az egyik legfontosabb dolgot, a szövegírást nem tudnám gyakorolni. Bármilyen fura, azt gondoltam, hogy majd ha öreg leszek, elmegyek utcasarki gitárosnak. Persze végül is Magyarországon is elmehetek még utcasarki gitárosnak. Mert szívet cseréljen, aki hazát cserél.
Ha már az idézeteknél tartunk, hogy is van az a Hamvas-idézet? Aki meg akarja ismerni a világot, maradjon otthon, aki pedig meg akarja ismerni magát, az utazzon el. Úgy látszik, hogy nekem az önmegismeréshez nem volt elég bátorságom.
15-16 évesen elkezdted magad fenntartani. Hogyan keveredtél ebbe a pesti művészvilágba? Spions-koncertre? Hogyan ismerted meg Bódy Gábort és a többieket?
A zűrzavaros családi történetekhez hozzátartozik, hogy a Lázár Ervin, a Nagy László, az Ágh István, a Sára Sándor…
…a térdükön lovagoltattak.
Kis túlzással. Apámnak haverja volt Juhász Ferenc is. Rengeteg dedikált kötet volt otthon. Az előbb említett szerzők, ha megjelent egy kötetük, apámnak is adtak. Mivel eléggé kiesett a központból, ezért ha nem annyira feltűnő bulit akartak csinálni, akkor kijöttek. Van egy emlékem, nagyon korai, hogy a Mansfeld Pétert felakasztották…
…az elég korai, mert ’58-ban, vagy ’59-ben akasztották fel.
Nem, olyan ’60 körül. (Nekem volt igazam: Mansfeld Péter vasesztergályos szakmunkástanulót, az 1956-os forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozatát 1959-ben akasztották föl, megvárva, hogy betöltse a 18. életévét – K. Gy.)
Akkor egy csomó búskomor ember zokogott a szobában nálunk. Én a teraszablakból néztem. Ez az egyik első emlékem.
Apám nem volt teljesen hülye. Azt mondta, hogy én láttam, amikor Lenin egyedül volt a Mauzóleumban, láttam, amikor Sztálin is ott feküdt mellette, és láttam azt is, amikor Sztálin már nem volt ott. Sztálin sokkal jobban nézett ki az üvegkoporsóban. Olyan volt, mint egy cukorral leöntött baba. Apámnak megvolt a magához való esze.
Vegyes társaság járt hozzátok, mert Juhász Ferenc nem volt a rendszer ellensége vagy ellenfele akkor, Sára és mások inkább.
Egyszerűen akkor nem lehetett úgy csinálni, mintha teljesen elutasítanád a dolgokat, mert különben…
Azért voltak, akik nem írták alá az írói nyilatkozatot. (1957 júniusában készült el az ENSZ-bizottság jelentése a Magyarországon történtek kivizsgálásáról, amit 1957 szeptemberében terveztek a közgyűlés elé vinni. Kétszáz magyar író tiltakozott a jelentés közgyűlési tárgyalása ellen, de néhányan nem írták alá – K. Gy.) Ki lehetett maradni. Hamvas is raktáros volt.
Raktárosnak el lehetett menni, de akkor nem jelentek volna meg a köteteid. Bonyolítja a helyzetet, hogy ezek első generációs értelmiségiek voltak. A mai helyzettel összehasonlítva azért akkor sokkal nagyobb volt az osztályok közötti fluktuáció.
Igen, a szocializmusban nagyobb volt a mobilitás. Az egy tudatos elitcsere volt.
Paradox módon Horthy is fordított erre figyelmet. A sokat emlegetett Klebelsberg alatt a tanárok egyik feladata volt, hogy kipécézzék a tehetséges szegény gyerekeket. A szocializmusban pedig nemhogy hátrány, hanem előny volt, ha valaki paraszti származék.
Te polgári családból vagy egy első generációs értelmiségi családból jöttél?
Az apám népi kollégista volt. Anyám Diósgyőrről származik, ma Miskolc. Apja vasgyári munkás volt, mozdonyvezető, keskenyvágányú vasutas. Szóval egyáltalán nem értelmiségi.
De volt egy értelmiségi közeged már gyerekkorodban. Azért onnan nem kis ugrás a Spions vagy az avantgarde kiállítások a balatonboglári kápolnában.
Voltak barátaim, akik levittek a Fiatal Művészek Klubjába, ahol ott volt mindenki.
Lement oda a 16 éves Víg Miska?
Nem. 16 éves koromban Batthyány téri meg Moszkva téri galerikkel voltam kapcsolatban. De azért már akkor lehetett tudni a Halászról meg az amatőr színházakról. Ezek nem ilyen nagyon egyszerű dolgok. Nem az van, hogy ha az ember jár egy társaságba, akkor más társaságokkal nem érintkezik. Amikor a Pór még a hetvenes évek közepén erőteljes megfigyelés alatt volt…
…a maoista baloldali, akit perbe fogtak, mert balról akarták előzni a Kádár-rendszert, ami éppen a fridzsiderszocializmust építgette.
Hát ezt mondták rá. Hozzá valahogy felvitt egy barátom. Beszélgettünk, láttam, hogy kicsit parázik, hogy ki lehet ez a fej.
Nem tudom, hogy most mi van a fiatalokkal. Elég szégyenletes, bár valószínűleg az én nagyapám sem tudta, hogy mi van velem. De akkor minden sokkal könnyebben átjárható volt. Az ember ment a sarkon, és valaki elkezdett neki magyarázni a taóról, a másik József Attiláról vagy Szentkuthy Miklós jelentőségéről.
A Nagyfa galerit és ezeket a csoportokat egy másik körnek érzem, mint a Fiatal Művészek Klubjába járókat.
Szerencsére nem a Nagyfa galeribe jártam, annál sokkal fiatalabb voltam. De akik a Nagyfa alatt ültek, lehet, hogy néha lementek a Felszabra (Felszabadulás tér, a mostani Ferenciek tere – K. Gy.), és akkor még a Hajas Tibor odajárt…
Nem kasztosodott ez a pesti művészvilág? A CPg szerintem már nem talált volna oda utat, bár a Benkő Zoli azt is mondta, hogy a Krassó révén kapcsolatba került az ellenzékkel is.
Nem voltak nagyon merev határok. Persze azt sem tudom, hogy most vannak-e. És egyáltalán vannak-e olyan jelentőségű emberek, mint hajdan volt a Szentjóby Tamás vagy a Balaskó Jenő, hogy két szétfutó pályát említsek. Ezek mind együtt a Pauer Gyulával, másokkal jártak olyan helyekre, mint a Kárpátia Étterem vagy a mai Centrál Kávéház pincéje. Nagyon kevés hely volt.
Szóval egyszer csak ebben a közegben kezdtél el mozogni.
Egyszer csak ott találtam magam a Fiatal Művészek Klubjában, és ott maradtam záróráig. Aztán másnap is lementem.
Miből éltél? Miből tudtad a fröccsödet megvenni?
’82-’83-ig dolgoztam. ’79-től ’83-ig a Pannónia Filmstúdióban volt olyan, hogy celleket kellett xeroxozni.
Mi az a cell?
Amire a rajzfilmek rétegeit rajzolják. Új technológia volt, hogy nem kézzel kell a papírról átrajzolni, hanem felmágnesezték a celluloidlapot, és arra felszívta magát a por, amiből a rajz állt. Egyébként az Orfeo találta meg, mármint a Stúdió K, gondolom, Fodor Tamás volt a szinkronrendező. Egy épületben volt a rajzfilmgyártás, és egy csomó orfeós dolgozott ebben a xeroxműhelyben. Amikor ők leléptek, akkor lepattintották ezeket a helyeket nekünk. Azért volt jó, mert életveszélyes anyaggal kellett dolgozni, a tüdőt nagyon károsító triklór-etilénnel. Ezért négy óráért fizettek annyi pénzt, mint másnak nyolcért. Akkor ezt csináltam.
Akkor meg tudtál élni, nem nyomorogtál.
Ötezer forintot kerestem, ami akkor rendes fizetés volt. De veszélyes munka.
Mikor jött, hogy te csinálnál is valamit? Hogy letennél valamit, hogy kiállnál, írnál?
Már az intézetben kiderült számomra, hogy én azért meg tudok tanulni egyszerre énekelni és gitározni egy számot. Egyre többször volt, hogy különböző házibulikon játszottam gitáron. Egyébként már amikor először bementem az intézetbe, leültem rajzolni, és jöttek oda a többiek. Egy kapcsolatteremtési kísérlet volt, kétségbeesve. Már akkor egy beatzenekart rajzoltam. Rengeteg beatzenekart rajzoltam. Pontosan tudtam, hogy mi a balkezes gitár.
Mégsem merült fel, hogy rendes, harsány rockzenét csinálj. Eleve intimebb zenével álltál ki.
Nem, ez sem igaz.
Voltak kemény, gitártépős kísérleteid?
Persze, a mai napig vannak. Miért ne?
Nyilatkoztad, hogy nem akartál nagyon harsány lenni, mert akkor mindenki harsány volt.
Igen, ez így van. De azért egy-két torzítós szólót simán el tudok képzelni.
Ha nem, akkor ott volt Dönci. Szóval az alkotás, kreativitás erősen ott volt abban a közegben.
Egyszer felvételiztem a képzőre, akkor hivatalosan szobrász akartam volna lenni. Mert véletlenül agyagból csináltam dolgokat, és azt hittem, hogy ez majd jó lesz. Aztán a színház kezdett érdekelni. Voltam amatőr színész, és egyszer felvételiztem rendezői szakra a Színművészeti Főiskolára. Érdekelt az irodalom és a történelem. Mindig sokat olvastam, még a legnehezebb időkben is.
De akkor miért ezt a befelé forduló, visszafogottabb, bensőséges, néha akár szentimentális zenét választottad?
Nem választottam. Van egy csomó számom, ami nem ilyen. Én azon egyáltalán nem ritka madarak közé tartozom, akik nem sztárok akarnak lenni, hanem szeretnek játszani, ennyi az egész. Zavarba hoz, ha nagyon nagy rajongással találkozom. Nem szeretnék sztár lenni. Viszont mégis szeretek színpadon lenni, mert ott legalább tudom, hogy miért kell most rendesen koncentrálnom.
Azt mondtad az első stúdiólemezetek megjelenésekor, azt hiszem, ’96-ban a Marton Lacinak a Narancsban, hogy sokszor eszedbe jut, hogy ennek a lemeznek sincs sok értelme. Emiatt mondtad, hogy nem akarsz sztár lenni, és egy lemez mégiscsak valami ilyesmi?
Keresztelő Szent János mondta a legszebben, hogy pusztába kiáltó szó vagyok. Ezt egyre jobban érzi mindenki, aki csinál valamit, hogy nyugodtan járkálj csak, halálraítélt, elmondhatsz bármit.
Több ezren hallgattak, nem volt pusztába kiáltott szó.
Ha 19 millióan hallgatják meg a másik előadó cuccait, ahhoz képest ez micsoda?
Nem tartottad elég magas színvonalúnak, vagy azért, mert nem generált változást? Miért mondod, hogy pusztába kiáltott szó a művészeted?
Mert semmilyen változást nem generált.
Milyen változást kéne? Ki tudja, hogy kinek a lelkében mit generáltál?
Lehet, hogy nem is erre való ez az egész.
De mégis, milyen változásra utalsz?
Hogy az emberek jobb kedvűek és nem hazudoznak és kedvesek egymással.
Most ezt komolyan mondod?
Halál komolyan.
Melyiket tartod a legkreatívabb időszakodnak?
’82 és ’85 között. Vagy mondjuk ’80 és ’85 között.
Tehát a Balatont.
Balatont és utána a Trabantot. Persze van a Tarr, de az egy másik ügy.
Igazából te miért nem mindig egy gitárral toltad, mint Cseh Tamás?
Mert szeretek másokkal együtt zenélni.
Féltem, hogy ezt mondod.
Tényleg így van, sokkal több dolog jut az ember eszébe, ha nem egyedül csinálja, hanem reagál. És oda kell figyelni a tempóra. Az ember nagyon rubato lenne, hogyha egyedül játszik.
De a szövegek fontosabbak számodra, mint a zene, nem?
Ezt sem mondanám. Kezd kellemetlen lenni a riport. (Nevet.)
Egyáltalán nem.
Bármilyen közhely, mindkettő egyformán fontos. Ha az egyik nem jó, akkor a másik sem tud jó lenni. A zenék egyszerűbbnek tűnnek, és egyre inkább narrációszerű a dolog: miért van olyan sok két-, három- meg négyakkordos szám? Mert összesen van 12 akkord. Hamar kimerül a választék. Tulajdonképpen nincs szám, aminek az első három akkordjáról nem tudom bebizonyítani, hogy már 23 ezerszer megcsinálták.
Viszont a pár betűből rengeteg szót lehet képezni. A zenénél nem így van. Moll meg dúr. Bár ez sem igaz, mert a legfontosabb, jobb szó híján, az ihletett állapot. Amikor az ember nem azt erőlteti, hogy na, az elmúlt két évben nem jelent meg nagylemezem, most írok valamit, hanem tényleg eszébe jut valami, és akkor azt meg tudja csinálni.
Ez mindig így volt az életedben? Nem volt olyan, ahogy sok írónál, hogy minden nap négy-öt órát le kell ülnie, és lesz, ami lesz, akkor is írnia kell?
Ilyen beatszámoknál nem. Természetesen ha filmzenét kell csinálni, akkor igen. De az sem olyan egyszerű, hogy pénzért csinálja az ember, hanem szereti csinálni, kihívás. De van határidő, és tényleg adnak érte pénzt. Van egy struktúra, amibe bele kell menned, mint a barlangkutatónak. De még akkor is csak jó órában sikerülhet rendesen megcsinálni.
Voltak váltásaid a munkásságodról, a pályádról alkotott képedben, arról, ahogy magadat láttad?
Hogy ennyire varázsütemben megöregedtem, ez most azért kicsit eltávolít ezektől a dolgoktól, de nem idegenít el. Én eléggé el nem ítélhető módon megértem magamat, hogy miért úgy volt, ahogy volt. Bizonyos szempontból szerencsésnek is tartom magam, hogy ilyen barátaim voltak, és velük tudtam zenélni. Igazából nem változtam meg, csak kevesebb a vitalitásom, és ez nemcsak fizikai, hanem szellemi szinten is tetten érhető.
Küszködsz az idővel?
Nem nagyon. Persze, idegesítenek dolgok, a térdem, a magyar egészségügy. Talán mégis van valami abban, hogy az ember bölcsebb lesz idővel, és akkor hátha eszébe jut valami összefoglalás. Ez sem biztos.
Egyetlenegy dologra figyeltem, és erre nagyon határozottan, hogy ne hülyüljek teljesen meg. Hogy ez sikerült-e, nem tudom, de erre nagyon vigyáztam. Például ne mondjam azt, hogy a mostaniak rosszabbak, mint mi voltunk. Ne veszítsem el az érdeklődésemet. Ne hagyjam abba az olvasást.
Éppen most van ez a világválság, nevezzük így. Hamvas megírta a Világválság című dolgozatát, ami elég hamar eljutott hozzám. Amikor először olvastam, kicsit meg voltam hökkenve, hogy ennyire azért nem [állunk rosszul]. De már a nyolcvanas évek első pár évében pontosan láttam a túlnépesedést, a felmelegedést és a vízproblémát is, ami majd lesz. Azt, hogy az egyén szinte semmilyen szinten nem tud beavatkozni. Vagyis hiába hősködik. Ami egyébként lehet, hogy nem volt igaz.
Ez egy nyolcvanas évekből hozott tapasztalat, ezért is kussoltam el a kilencvenes években. Mi közöm hozzá? Ezekhez? Nem fogok beleszólni. Pedig akkor már felnőtt ember voltam, mondhattam volna, hogy azért ne szívassatok, gyerekek, gusztustalan ez így, és így tovább. Mindegy, hogy kinek mondhattam volna. A kelet-európai pusztába kiáltó szó. Ha tisztességes, kiterítik, ha nem tisztességes, akkor nem. (Nevet.)
Nem csak a kilencvenes években, később sem nagyon szóltál bele, szólaltál fel vagy szólaltál meg.
A véleményemet azért elmondtam, bármilyen fura. Elmondtam, de nem érdemes. Puzsér Róbertekre van szükség. Most a jobboldal új kedvence többet ér, mint öt Bohár. A Hont kivont szablyával…
Hont Andrást nem mondanám jobbosnak.
Azért többet ér, mint öt Bohár egy ilyen okos fiú.
A szövegeidnek, nekem úgy tűnik, legerősebb forrása a Biblia. Nem is csak mint kultúrtörténeti vagy intellektuális kapcsolódás, hanem mint a létezés alapmintázatainak tárháza. Miért alakult így, hogy ennyire erősen támaszkodsz a szövegeidben a Bibliára?
Nagyon korán kezdtem el olvasni.
Hívő ember voltál mindig?
Nem tudom. Most sem tudom. Ha azt kéne mondanom, hogy biztos vagyok bármiben is, akkor marhára hazudnék. Egyáltalán nem vagyok semmiben biztos. De az a világirodalom legnagyobb regénye, igen. Tele van jó sztorikkal meg paradoxonokkal.
Dosztojevszkij, aki elég nagy író volt, mondta, hogy volt két jó fej, Jézus meg a Don Quijote. Ő meg akarta írni a harmadikat, a Félkegyelműt. Ha kristálytisztán fókuszál az ember a problémára, akkor ez majdnem sikerült is. Például amikor berohan a szobába, és derékszögben fejjel leveri a kínai vázát. Szóval vannak benne nagyon jó élvezetek. Ha úgy tetszik, akkor a dramaturgiai érzékem vezetett ide: ez nagyon fontos forrás.
Ha dramaturgiai érzék, akkor ez egy intellektuális távolságtartás, nem személyesen megélt analógiák?
Ha teljesen biztos vagyok benne, hogy igen, akkor hülye vagyok. Ha teljesen biztos vagyok benne, hogy nem, akkor nem tudom. Nekem valahogy ez tetszett meg, ennyi az egész.
De nem olyan távolságtartó, mint Bereményi, aki számtalan figura bőrébe tudta bújtatni Cseh Tamást, és azok mind ugyanilyen alaphelyzeteket énekeltek meg. A tiéd nem pont ilyen a Bibliával kapcsolatban.
Persze sokszor kerül elő, de azért más szituációk is vannak ezekben a szövegekben. Egyáltalán nem az van, hogy én ezt vagy azt a bibliai történtet dolgozom fel.
Az biztos. Azon mit értettél, amikor azt mondtad egy interjúban, hogy nem jól imádkoztak? Hogy én mindig tudtam, hogyan jól kell imádkozni.
Gondolom, a flow-ra vonatkozik. (Nevet.) Együtt repülni a dolgokkal.
Miért hagytátok abba ’87-ben a Balatont? Az már a Hit Gyüli miatt volt?
Igen, egyértelműen.
Amikor ’91-ben újjáalakult, akkor egy idő után megint megálltatok.
Nem. ’94-ben alakultunk újra, és utána már nem álltunk meg.
Szerinted ha nem ’96-ban lesz meg az első stúdiólemezetek, hanem 10-12 évvel korábban, amikor szerinted a legkreatívabb időszakodat élted, máshogy alakult volna az egész?
Mindenképpen. Ez nem baj. Miért, mit gondolsz, ha Gyurcsány visszavonult volna az őszödi beszéd után, akkor másként alakult volna?
Igen.
Minden másképp alakult volna, ha úgy történt volna, mint ahogy nem történt.
Akkor lehettél volna egy betagozódottabb zenész? Tarthatnál most te is az Arénában év végi nagy koncerteket?
Attól tartok, hogy nem. De ez nem biztos. Ha akkor adnak annyi pénzt, hogy nyugodtan tudjunk az akkori, egyébként nagyon friss és normális elképzeléseink szerint csinálni dolgokat, akkor talán. De erre nemcsak miattuk nem kerülhetett sorra, hanem miattunk sem. Mert végső soron, szeretném remélni, hogy nem tudtunk volna annyi kompromisszumot kötni, amennyi ehhez szükséges lett volna. Végső soron az lett volna, hogy nem megy.
Az Európa Kiadónak sok kompromisszumot kellett kötnie a lemezért, ami miatt te ki is szálltál akkor?
Nem kellett sokat, de amit kellett, az nem használt. Mert nagyon hamar kellett felvenniük, és hiába keverték utána nagyon sokáig. Azt is megmondták, hogy ki legyen a hangmérnök. Amennyit én tudok erről, végső soron nem jöttek ki jól belőle, ez a magánvéleményem.
Lehet, ezt is az Irimiásban hallottam, hogy fokozódott a szenzibilitásod, amikor nem ittál.
Feltétlenül.
Pedig a klasszikus toposz az, hogy az ihletet, szenzibilitást, művészi kreativitást csak serkentik a cuccok.
Ha az ember legurít egy-két felest, az jelenti a könnyebb ellenállást. Amikor hagyja magára gördülni mindazt, ami ennek az agyzsibbasztó szernek a pozitív mellékhatása, hogy az ember nem idegeskedik annyira vagy valakinek tudja magát érezni. Ha ezek hiányában nem kezd fehéregereket látni, akkor rászakad a szürke magyar valóság.
Félreértettem. Nekem most az jön le, hogy pont segített a szenzibilitásodban, ha nem ittál.
Pont annyira fokozódott az érzékenységem, hogy azt már nem lehetett elviselni, mert beleőrülök.
Le kell tompítsd. Ez így volt a nyolcvanas években és most is? Kell valami, ami elviselhetővé teszi, ami kint van? Vagy most már békésebben üldögélsz a kertedben?
Nem. Nem ülök békésen. Igen, kell, sőt! Ha valaha voltak problémáim az alkohollal, akkor azok most a legnagyobbak. (Nevet.)
Én elhiszem azokat a kutatási eredményeket, hogy összességében a legkárosabb a nikotin, utána jön az alkohol, aztán az összes többi. Száz heroinistából hat hal meg, száz dohányosból 45.
Az élmények mennyire fontosak neked? Fiatal korunkban folyamatos volt élménykeresés, és jöttek is szembe ezerrel. Ezek, főleg akkor, ha az ember kreatív munkát végez, biztos, hogy adnak egy olyan asszociációs teret, amiből aztán könnyen tud meríteni. De mindig ott voltak a könyvek is, amelyek nem ilyen primer élményeket nyújtanak. Mennyire látod még fontosnak az életedben vagy az alkotásaidban?
Szerintem az emberek azért hülyülnek el kábé 35–40 éves koruk között, mert egyszerűen elfogynak az élmények. A szüzességét elvesztette, szerelmes már volt, van gyereke. De ettől még nekem egyáltalán nem fogytak el az élményeim. Próbálok úgy járni az utcán, mintha először mennék rajta, és próbálom úgy nézni a dolgokat, mintha először látnám. Nagyon is húsba vágó élmények vannak, csak már nem pont ugyanarról szólnak.
Hanem?
Hanem arról, hogyan lehet nem félni a haláltól – rendesen nem félni. Tényleg nem félni.
Vannak erre módszerek az istenhiten kívül? Ezt meg lehet tanulni?
Biztos meg. Nyugodt, hosszú levegőket kell venni.
És sosem szabad abbahagyni. Szintén Hamvast idéztél egyszer, hogy azt tanultad tőle, hogy „van egy alapvető emberi magatartás, ami a normális. Őrá nagyon hallgatok ebben, szerintem mindenkinek ezt kellene követnie. Nem kell jónak és nem kell rossznak sem lenni, csak normálisnak.”
A Kádár-kor, a Kádár-rendszer az uralkodó pártnak a társadalommal kötött kompromisszumára épült. Az volt a lényege, hogy széllel szemben nem lehet pisálni. Akkor az volt a normalitás.
Nem. Akkor az volt a normalitás, hogy az ember hallgatta közben a Szabad Európát, és tudta, hogy ezek hülyék. A társadalom nem tudja, mi az, hogy normális. Az a baj, hogy az emberek akarva, akaratlanul szavakkal gondolkoznak, csak a szavak jelentésével nincsenek tisztában. Ez a fő probléma. Ezért lenne fontos az edukáció, hogy kimondjuk, hogy normális, és akkor arról hosszan lehet beszélni, hogy az micsoda.
Kimondjuk azt, hogy szabadság. A nép szabadságra ment. (Nevet.) Nagyon az államon múlik, hogy az emberek milyen mentális állapotban vannak.
Hogy van-e közös jelentéstartalmuk a szavaknak?
Sajnos igen. Nagyon könnyű félrevezetni az embereket. Nagyon sok hülyeséget majdnem zsigeri szinten gyermekkorból hoznak, amit az ember gyermekkorában teljesen akaratlanul magába szív. Az előítéletesség nem normális, de ezt nem könnyű elmagyarázni.
Te igazából utáltad a kommunizmust?
Hát, nem teljesen. Mint mondtam, első generációs értelmiségi családból jöttem. Megértettem, hogy totál lehet, hogy az apám nem itt tartana, ha nem turmixolták volna össze az egészet. Azt is tudtam, hogy az fájdalmas volt, azt is tudtam, hogy mélyen igazságtalan volt. De ami előtte volt, az is mélyen igazságtalan volt, gondoltam magamban. Soha nem volt igazság.
Szerintem van bizonyos fokú fejlődés: például Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, hogy minden ember egyenlő és szabadnak születik, Egyiptomban nem volt kimondva. Ez valahogy lassan kialakult. Még ha nem is értik és nem is próbálják betartani, akkor is, legalább van egy jogi deklaráció.
Vagy senki nem törekedhet arra, hogy a tejhatalmat magához ragadja. Ez benne van az alkotmányban, és ez így helyes.
Persze ha nincs semmilyen konszenzus arról, hogy mi morális és mi amorális, akkor nagyon nehéz eligazodni abban, hogy mi a normális, nem?
De van konszenzus. Az emberek nem születnek rossznak, hanem rosszá nevelik őket. Én hiszek abban, amit úgy hívnak, hogy lelkiismeret, ami különbséget tud tenni jó és rossz között. Az ember, amikor rossz, akkor tudja, hogy most nem jót csinál. Még akkor is, ha meg tudja ideologizálni. De ha valakit lelő, nem gondolja azt, hogy jó.
Azért az önfelmentésnek elég változatos és hatalmas pszichológiai tárháza áll mindenki rendelkezésére.
De szíve legmélyén sejti, hogy ez nem helyes.
Igazságtalan és elnyomó rendszereket is elviselünk vagy sokan elviselnek. Nem tesznek ellene.
Egyre többet lehet olvasni arról, hogy itt tulajdonképpen az embernek egy nagyon alapvető igényéről van szó. Egyrészt hogy valahova tartozzon, méghozzá a győztesek táborába…
…és hogy legyen stabilitás.
Hogy biztonságban legyen. Fiatal koromban kérdeztem egy barátomtól, hogy mi az értelme ennek az egész közgazdaságtannak. Azt mondja, hogy jobb egy olyan program, ami nem teljesen jó, de hagyjuk végigfutni, mintha mindenfélét változtatunk rajta, és egyik sem megy végig.
De mégsem volt jó az a stabilitás, amit a szocializmus adott. Rosszul érezted magad benne.
Miért, ez a stabilitás most jó?
Nem, ez sem jó.
Akkor ezek szerint ez egy félreértés. Valóban, az embereknek bátrabbaknak kéne lenni, és meg kéne próbálni észszerű okok miatt változtatni, de nincs hozzá bátorságuk.
Nekem máig a rendszerváltás a legnagyobb élményem. Te hogy élted meg? Neked is nagyon fontos?
Mint mondtam, akkor kapcsolódtam ki…
Ja, akkor volt a Hit Gyüli.
Igen. De akkor már felnőtt ember voltam, 33 voltam ’90-ben. Azt például szánva néztem, hogy hirtelen eltűnt egymillió párttag, és mindenki harcos antikommunista lett. Nem azért, hogy ők nagyon harcoljanak vagy szégyelljék magukat, de mondjanak érveket mellette. Ehelyett volt a minden felelősséget eltoló elsunnyogás, hogy mi nem is voltunk, sőt fordítva. Mint az ’57-es május 1-je. Kimentek több százezren, most meg ide mennek, és kész. Ez is régi közhely, hogy a rendszer megváltozott, de az emberek nem. Ezt is pontosan tudtam.
Szerinted a mi generációnk valamit elszúrt abban, hogy most megint visszajutottunk egy ilyenbe?
Ha nem lettünk volna annyira leszoktatva arról, hogy kimondjuk a saját véleményünket, és tényleg őszintén megfogalmaztuk volna, ha nem lettünk volna restek, amikor még csak veszély sem fenyegetett minket, hanem egyszerű lustaságból – hogy nem az én dolgom, majd ők megcsinálják –, ha időnként szót emeltünk volna, hogy azért nem lehet ennyire elvtelenül, nem lehet ennyire szembeköpve mindent csinálni a dolgokat, akkor talán [más lenne], de ez sem biztos. Csak akkor mi már mélyen le voltunk szoktatva.
Miért mondod többesben? Magadat ie besorolod ebbe?
Teljesen. Nekem például visszatérő rémálmom, amikor volt az SZDSZ–MSZP-ügy…
A ’94-es koalíció?
Nem kellett volna úgy gondolkodni, hogy biztos tudják [hogy miért], mikor tudtam, hogy nem jó. Ugyanúgy, mint most is, de most már késő. Nem lehet a Jobbikkal a DK-nak szövetkezni. Kilóg a lóláb, ez teljes zsákutca. A jobbikosokat is elviszi, meg a ballikosok is otthon maradnak, és így tovább. Mégis csak bizonyos értelemben az elvekről van szó. Egyik a tekintélyuralom, a sovinizmus, nacionalizmus, a másik a…
Na, kíváncsi vagyok, hogy a DK-t hogy fogalmazod meg.
Nem erről beszélek. Hanem hogy mindenki egyenlő, és az állam feladata, hogy a közjót biztosítsa. Gondoskodik a szegényekről, öregekről, betegekről, még akkor is, ha ez az egyes állampolgároktól bizonyos fokú áldozatvállalást követel.
Nem az van, hogy ha én ügyes vagyok, akkor még többet veszek el, hanem a béke kedvéért lemondok bizonyos javakról azért, hogy a társadalmi egyenlőtlenség ne növelje a társadalmi feszültségeket, amelyek a társadalom alapvető boldogtalanságához vezetnek, és így tovább.
De ezeket nem lehet pártokhoz kötni, ez egy mélyebb szint.
Ez két dolog. Az egyiket – a Wikipedián nézzenek utána, mik a jellemzői – fasizmusnak hívják. Nem azt mondom, hogy X. Y. az lenne. A másikat meg…
…demokráciának, jogállamnak vagy igazságos társadalomnak.
Vagy akár kommunizmusnak. Igazságtalan ráfogni, hogy kommunista, erre meg azt, hogy fasiszta, de mégis csak az van, hogy az egyik azt mondja, hogy csökkentsük a társadalmi egyenlőtlenségeket, a másik meg azt, hogy növeljük, és vegyük el a szegényektől azt, amit odaadunk a gazdagoknak. Ez két alapvetően külön felfogás, és én amellett vagyok, hogy ha van egy vajas kenyerem, és látok egy éhes embert, akkor a felét odaadjam. Nem pedig azt, hogy még tőle is elrabolom azt a szendvicset, amit a kukából vett ki.
El lett lazsálva ez az idő, amikor még lehetett volna szólni.
Szóval a Nemzeti Együttműködés Rendszere szervesen kinőtt a demokrácia előző húsz évéből?
Bizonyos értelemben igen. Hogy ez ennyire el fog fajulni, azt nem gondoltuk volna. De azért – ha már a DK-nál tartunk – tulajdonképpen az MDF által nagyon bénán elkezdett privatizációt Horn Gyula fejezte be. Nem volt kérdés, hogy két kézzel szét kell szórni vagy herdálni azt, ami csak van.
Azt is mondtad, hogy van egy álmod, hogy egyszer mindenki normális lesz, de addig hülye maradsz. Ez az álom messzebb van most, mint a nyolcvanas években szerinted?
Most sokkal hülyébb vagyok. (Nevet.)
Azt mondtad a dokumentumfilmben, hogy a Tarr Bélával közös filmes munkáidat tartod a legfontosabbnak az életedben.
Igen.
Nekünk, közönségnek ez azért egy picit fáj.
Akkor lehet, hogy nem jól fogalmaztam. A legfontosabb alatt azt értettem, hogy a legsikeresebb vagy a legmesszebb hordó, különösen ami a nemzetközi piacokat illeti.
Téged akkor nem az zavar, hogy sokan még mindig ezt a ’82–’86 közötti dolgot látják bennetek, a „Gyöngyhajú lányt”? Mintha minden előadó ebből a nyolcvanas évekbeli alter szcénából egy kicsit ezzel küszködne, hogy hiába haladtak művészileg, de valahogy mégis ezt látják bennük. Ezt téged zavar?
Éppen Presser Gábor mondotta volt, hogy már soha nem fogok olyan számot írni, mint a Gyöngyhajú lány. Számomra érthető, mire célzott. Sajnos van az adrenalinszint, ami lejjebb száll, a nagy öregek még hozzászólnak, de A walesi bárdok nagyobbat üt, mint az Őszikék.
„Szerintem az, amiben élünk, természetesen alakult így, nem is történhetett volna másképp.” Mindenben ilyen fatalista vagy?
Abban nem hiszek, hogy ha valami megtörténik, az másképp is történhetett volna. Az nagyon fura, hogy az ember például nem lehetett biztos abban, hogy a szövetségesek megnyerik Hitlerrel szemben a háborút. Bár egy idő múlva igen, mert Hitler követett el hibákat.
Engem inkább az érdekel, hogy miért van az, hogy néha feltámad a jó. Azt, hogy a rossz előretör, már majdnem jobban értem, mint azt, hogy miért nem győzedelmeskedik végleg. Ez az eszme, mondja Karinthy Az emberke tragédiájában, hol lehanyatlik, hol felhorgad.
Vannak rá receptek, hogy ezt hogyan lehetne megállítani, nagyon egyszerű: úgy hívják, hogy edukáció. Az ember okos állat, és ha valamiben bízom, akkor az az, hogy mikor már nagyon nagy baj van, akkor kitalál valamit.
A Nirvánia után sorozat új podcastjai keddenként kerülnek ki oldalunkra. A többi epizódot itt tudják meghallgatni. E heti vendégünk ef Zámbó István, a Bizottság zenésze volt. Ez a podcast itt érhető el:
