Interjúnkban a szombathelyi egyházmegye püspöke beszél az egyház és az állam szoros kapcsolatáról és a Ferenc pápa támogatta szinodalitás veszélyeiről; cáfolja az egyházi iskolák privilegizált helyzetét, és állítja, hogy megfelelően kezelik az abúzusok ügyét. Szerinte az egyháznak nem szabad beavatkoznia a konkrét politikai küzdelembe. Az egyháztalanodó korban a befogadó magatartás helyett inkább bárkákat építene, „ahol az értékeinket átmenthetjük”.
Még február elején kértünk interjút a magyar katolikus egyház fontos szereplőjétől, gondolkodójától. A szombathelyi egyházmegye püspöke írásban vállalta a válaszadást, így korlátozott lehetőségeink voltak a párbeszédre. A válaszok végül június elején érkeztek meg, és Székely János kérte, hogy csak a választás után publikáljuk, változatlan formában.
2010-hez képest az egyházi oktatási intézmények száma több mint a duplájára nőtt. Ezek az évtized első felében az iskolai és a települési szintű szegregációs index növekedésével jártak, mára ez a hatás gyengült. Milyen tudatos intézkedéseket tett/tesz a katolikus egyház mint iskolafenntartó ezért, vagyis hogy az egyházi intézmények (évezredes hagyományuknak és az egyház alapvető funkciójának megfelelően) serkentsék a társadalmi mobilitást, ne a középosztály vagy az elit, hanem – legalább ugyanannyira – a rászorulók iskolái/óvodái legyenek?
Mindenekelőtt lássunk néhány adatot! A hátrányos és a halmozottan hátrányos gyermekek aránya vármegyénként nagy eltéréseket mutat. Amíg például Győr-Moson-Sopron vármegyében 2,03 százalék az arányuk (az általános iskolás gyermekeket tekintve), addig Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében 41,5 százalék, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében pedig 42,1 százalék. Országos átlagban a tankerületi fenntartású (azaz állami) általános iskolákban a hátrányos és a halmozottan hátrányos gyermekek aránya 12,8 százalék, a római katolikus egyházmegyék által fenntartott iskolákban 9,01 százalék, a görögkatolikus egyház iskoláiban 21,45 százalék, a baptisták iskoláiban 21,70 százalék, a református iskolákban 7,30 százalék, az evangélikus iskolákban 3,34 százalék, a szerzetesi iskolákban 3,23 százalék. Azon iskolák aránya, ahol egyetlen hátrányos helyzetű gyermek sem tanul, a tankerületi iskolák esetében 37,22 százalék, a katolikus egyházmegyék által fenntartott iskolákban 48,7 százalék (vö. Asztalos György, 2024). Ezekből a számokból az tűnik ki, hogy az eltérés az egyházi és az állami fenntartású iskolák között a legtöbb egyház esetében nem nagy, egyes egyházak (görögkatolikus, baptista) pedig arányosan jóval több hátrányos helyzetű gyermeket oktatnak, mint az állami fenntartású iskolák. Egyes egyházak (evangélikus és református) iskoláiban a kevesebb hátrányos helyzetű gyermek részben abból adódik, hogy a magyarországi romák (akiknek a köréből igen sok hátrányos helyzetű gyermek kerül ki) többségükben hagyományosan a római katolikus és a görögkatolikus egyházhoz tartoztak. A szerzetesi iskolák alacsony arányszámának oka pedig elsősorban az, hogy ezek az iskolák többnyire az elitképzést tűzték ki célul, ami szintén egy nagyon fontos közös nemzeti érdek.
A számokon túllépve természetesen helytelen, ha egy egyházi iskola alapításának (vagy egyházi átvételének) legfőbb célja az, hogy egy hátrányos helyzetű gyermekektől mentes iskolát hozzanak létre. Ilyen célú átvételt az egyházaknak nem volna szabad kezdeményezniük, az állami szerveknek pedig nem volna szabad engedélyezniük. Ahhoz, hogy ez az alapelv minden család számára valóban elfogadható legyen, az szükséges, hogy iskoláinkban a nevelés hatékonyan, nyugodt körülmények között tudjon folyni.
Mindezeken túlmenően úgy gondolom (a magyar társadalom többségével együtt), hogy a szabad iskolaválasztás egy helyes jogelv, mégpedig azért, mert a gyermek nevelésének joga elsősorban nem az államot, hanem a szülőt illeti meg. A szülő döntheti el, hogy milyen nevelést szeretne a gyermeke számára. Egyébként a 33 OECD-ország közül csak nyolc országban van szigorú, körzetes beiskolázás, a többiben a szabad iskolaválasztás elve érvényesül (természetesen különböző módokon).
A magyar helyzet jó kezelésének a kulcsa, úgy gondolom, elsősorban a minőségi oktatás biztosítása a leghátrányosabb helyzetű gyermekek számára is. Ehhez kellenek anyagi pluszforrások, kellenek elkötelezett és tehetséges tanárok, kellenek olyan szülők, akik együttműködnek az iskolával, akik értékelik a tudást, és őszintén támogatják gyermekük tanulmányait.
Befejezésül a témához hadd idézzem fel a nyíregyházi Huszár telepi iskola történetét. A Huszár (vagy régi nevén Guszev) telep Nyíregyháza erősen szegregált városrésze, 2003-ban a lakók 85 százaléka vallotta magát romának, a telepen ekkoriban egyetlen felsőfokú végzettséggel rendelkező személy sem lakott. A Huszár telepi iskolát az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány nyomására a nyíregyházi önkormányzat 2007-ben bezáratta, a 103 – többségében hátrányos helyzetű – gyereket hat kijelölt iskolában osztotta szét. A szétosztott gyerekeket többnyire nem fogadták szívesen a kijelölt iskolák, a gyerekek pedig nemigen bírták új iskoláik magasabb tanulmányi követelményeit. A következő tanévben igen sokan lemorzsolódtak (osztályt kellett ismételniük, iskolaelhagyók vagy magántanulók lettek), főként a felsősök.
2011-ben a Huszár telepi iskolát újraalapította a görögkatolikus egyház. Az új iskola (Sója Miklós Görögkatolikus Óvoda és Általános Iskola) alapelve, hogy nem a gyerekeket akarja az iskolához alakítani, hanem az iskolát alakítja és teszi otthonossá a gyerekek számára. Az iskola diákjai kiemelkedően teljesítenek a sport (atlétika, futball, ökölvívás) és a művészetek (hangszeres zene, néptánc, képzőművészet, előadó-művészet, modern tánc) területén. Minden gyermeket egyéni fejlesztési terv alapján segítenek a tanulásban. A nyolcadikosok mindegyike továbbtanul, többen gimnáziumban vagy technikumban. Vagyis ez a „szegregált” iskola integrál, segíti a gyermekek felzárkózását, kibontakozását.
Elismerve a görögkatolikus iskolafenntartó eredményeit, hadd egészítsem ki azzal, hogy a cigány gyerekek kudarca az integrált iskolákban kódolva volt, mert a nyíregyházi önkormányzat az úgynevezett hideg integrációt valósította meg: nem biztosította azokat a módszertani/pedagógiai pluszokat, amelyek szükségesek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatásához – és amelyeket Kocsis püspökék megadtak a telepi iskolában.
A református egyház vezető püspökének a kegyelmi ügyben játszott szerepe – tudom, ez egy másik egyházat érintett, de hatásai továbbgyűrűznek – konzervatív értelmiségieket is arra késztetett, hogy immár hangosan is gondolkodjanak arról, milyen hatással jár egy egyház társadalmi megítélésre, missziós szerepének megvalósíthatóságára a kormánnyal/kormánypárttal/állammal való közeli kapcsolat, az, hogy az újraelosztásban a sport mellett kiemelten támogatott szereplővé vált. Ön szerint szükséges-e ezen a közelségen változtatni, és ha igen, hogyan?
Úgy gondolom, hogy igen sok keresztény ember (és köztük sok egyházi vezető) azért támogatja a konzervatív eszmeiségű pártokat, mert úgy gondolja, hogy sok nagyon alapvető kérdésben – például az illegális migráció fékezése, a család értékének hangsúlyozása, a genderideológia iskoláktól való távol tartása stb. – ezekhez a politikai erőkhöz hasonlóan gondolkodunk.
Ez a fontos értékekben való hasonlóság természetesen nem menti fel az egyházakat az alól a prófétai küldetés alól, hogy időről időre felemeljék a szavukat az aktuális államhatalom igazságtalanságaival szemben, hogy szóljanak és cselekedjenek a gyöngék, szegények, betegek, idősek, a társadalom legsérülékenyebb rétegei érdekében.
Mikesy András pedagógus, egy rendi gimnázium igazgatóhelyettese, az újjáalakult Küldetés – Keresztény Pedagógusok Szövetségének alelnöke nemrég ezt nyilatkozta lapunknak: „Ezt a két évet nevezhetjük a közoktatás krízisének, de szerintem sokkal régebben kezdődött. Ami miatt most különleges, hogy elérte az elitet nevelő iskolákat is, ezért már az értelmiséget, a sajtót is elkezdte érdekelni.” Bár az egyházi oktatási intézmények kedvezőbb finanszírozási helyzetben vannak az államiaknál, de az ön meglátása szerint kellene-e az egyháznak – kiemelt partnerszerepét kihasználva – befolyásolnia a kormányzatot annak érdekében, hogy ne maradékelven finanszírozza a közoktatást (így volt ez a tízes évek konjunktúrájában is), hanem az ország jövőjének kulcságazataként? Tárgyal-e önökkel az oktatásirányítás, és önök ezeken előhoznak-e ilyen kérdéseket?
Hadd kezdjem megint a számokkal. Bár igen sok újságíró leírta már, hogy az állam több finanszírozást ad az egyházi iskoláknak, mint a tankerületi iskoláknak (például HVG, 2017. május 16.; Mérce, 2019. november 12.), ettől még ez az állítás nem lesz igaz. Az említett cikkek szerzői úgy jutnak ezekhez az állításokhoz, hogy egyes költségoszlopokat kiemelnek (ahol az egyházi költség – és az ehhez kapott forrás – magasabb; például dologi kiadás), más oszlopokat pedig elegánsan elhagynak (például egyéb kiadás, ahol az állami iskolák kiadásai – és az ezekhez kapott állami forrás – jóval magasabbak).
Javaslok elolvasni valóban szakszerű elemzéseket, például ezt vagy ezt. Különösen ajánlom Asztalos Györgynek az Országút újságban megjelent kiváló írását (2021. december 3.), aki világosan bemutatja a fentebb idézett cikkek szelektív forráskimutatását és mindenekelőtt azt, hogy az egyházi iskolák alapvetően ugyanannyi támogatást kapnak, mint az államiak. Az alapvetően szó azért szükséges a mondatba, mert ezek a számítások igen bonyolultak, sohasem egészen pontosak.
Az azonban igaz, hogy az egyházi iskolák mintha mégis többet tudnának fordítani az iskolák fenntartására. Ennek oka egyrészt az, hogy az egyházi iskolákat működtető szakmai szervezeteink sokkal kisebbek, mint a hasonló funkciót ellátó állami szervek (Klebelsberg Központok), másrészt az egyes egyházi iskolák gazdaságilag önállók, így jobban tudnak tervezni, gazdálkodni, spórolni.
A pedagógusok béremelésével természetesen az egyházak is teljes mértékben egyetértenek. Széchenyi István, a legnagyobb magyar mondta, hogy egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. Az oktatásra áldozni nagyon fontos feladata minden felelős kormányzatnak. A katolikus egyház elsősorban a szakpolitikai testületekbe (Köznevelési Érdekegyeztető Tanács, Köznevelés-stratégiai Kerekasztal, Szakképzési Innovációs Tanács, Köznevelési Tudományos Tanács) delegált képviselőin keresztül igyekszik a pedagógusok helyzetének javítását szolgáló intézkedéseket elérni.
A Ferenc pápa által kiemelten kezelt szinodális út (intenzívebb társadalmi párbeszéd a döntések előtt), úgy látszik, a magyar katolikus egyház vezetői számára kevésbé fontos. Például a vatikáni szinóduson való alacsony szintű képviselet is mutatja ezt. Erről is beszélt lapunknak Csiszár Klára teológiaprofesszor, a szinódus egyik résztvevője. Egyetért-e ezzel, s ha igen, miben látja az okát?
A szinodalitás jelszavának örve alatt sok olyan jelenség kezd teret nyerni az egyházban (például a genderideológia; a Szentírás isteni tekintélyének és a Katolikus Egyház Katekizmusa irányadó voltának megkérdőjelezése; az evangélium hirdetésének háttérbe szorulása a mindenkivel való párbeszéd érdekében; erkölcsi és tanbeli relativizmus és szubjektivizmus), amelyek az egyházat gyengítik, amelyek a hiteles kereszténységtől idegenek. Ezért tart bizonyos távolságot ettől a szellemi áramlattól a magyar katolikus közösség túlnyomó többsége.
Ön többször hangsúlyozta a szegényekkel, kisemmizettekkel való szolidaritás növelésének szükségességét az egyházban. Hogyan lehetne ezt elérni, hogy ne jámbor óhaj maradjon?
Az első keresztények egyik legfőbb jellemzője volt, hogy szerették egymást, segítették a szegényeiket, egyenlő méltóságú embernek tartották a rabszolgát is. Kereszténységünk hitelességének egyik legfőbb mértéke az, hogy a hitünkből fakad-e szeretet, fakadnak-e tettek.
Gondolva például sajátosan cigány testvéreinkre: mennyire fontos volna, hogy minden keresztény (és minden jóakaratú ember), ha szegény, rászoruló család költözik a közelébe, észrevegye őket, megismerje őket, igyekezzen segíteni tanáccsal, ügyintézéssel, barátsággal, élelemmel, egy-egy számla kifizetésével. Ebben a közös hazában csak egymás jogait tiszteletben tartva, egymást segítve, együtt boldogulhatunk.
Ezt próbálja tenni a Katolikus Karitász, a testvéregyházak sok-sok kezdeményezése, a máltai szeretetszolgálat, de akár az a 95 tanoda és közösségi ház is, amelyeket a katolikus egyház működtet hátrányos helyzetű gyermekek délutáni tanulását, sportolását, közösségi életét segítve.
Egyetért-e Csiszár Klára azon megállapításával, hogy „a magyar egyház és társadalom európai megítélése most az, hogy kevésbé befogadó”? Érzi-e szükségességét annak, hogy ennek érdekében akár a politikával szemben is meg kellene szólalni – hiszen korábban voltak az egyház vezetőinek és egyes papjainak is választások előtt a híveket egyértelműen politikailag is orientáló hivatalos megszólalásai?
Az első keresztényekre a római pogány világ gyakran azt mondta, hogy az öröm ellenségei, mert nem jártak el a brutalitással teli cirkuszi játékokra, nem vettek részt erkölcstelen ünnepségeken. A római közgondolkodás nem tartotta elég befogadónak az első keresztényeket.
Egy hanyatló nyugati kultúrában nem biztos, hogy a legfontosabb érték a befogadó magatartás. Lehet, hogy sokkal fontosabb bárkákat, élő szigeteket építeni, ahol az értékeinket átmenthetjük.
Ön hogyan értékeli azt a tényt, hogy két évtized alatt nagyjából a felére apadt a hívek száma? Milyen okait látja ennek, és milyen építkezést javasolna emiatt?
A népszámlálás eredményeit a helyükön kell kezelni. A magyar népesség túlnyomó többsége ma is megkeresztelteti a gyermekeit, ma is egyházi temetést kér elhunyt szerettei számára. Ezek az adatok fontosabbak, konkrétabbak, mint egy kérdőíven egy fakultatív kérdésre adott vagy nem adott válasz.
Természetesen a vallástalanodás tény, elszomorító jelenség igen sok országban. Hála istennek világszinten egyáltalán nem csökken a valláshoz aktívan kapcsolódók aránya. Jelenleg a föld népességének kb. 84 százaléka valamilyen formában aktívan vallásos, és ez az arány folyamatosan emelkedik.
A nyugati kereszténységnek megtérésre volna szüksége. Szükség lenne először is újra belátni a hit igazságait, újra meggyőződni ezekről, visszanyerni a kereszténység intellektuális erejét. Másodszor szükség lenne hitelesebb keresztény életre: élő szeretetközösségekre, a szegények segítésére, ragyogó családokra. Harmadszor szükség volna a hit erőltetés nélküli, de mégis bátor és örömteli továbbadására.
Látja-e ebben annak a szerepét, hogy esetleg túl közel került az egyház a hatalomhoz? Amelynek kapcsán persze az egyházellenes társadalmi érzületet bizonyos ellenzéki pártok meg is lovagolják.
A vallásosság gyengülése nem magyar jelenség, ennél sokkal tágabb. Gyökerei a felvilágosodás ideológiájáig nyúlnak vissza (nem tagadva itt a felvilágosodás számtalan pozitív vonását).
A mindenkori polgári hatalomtól való távolságot elsősorban a kereszténység saját identitásának megtalálása útján tudjuk elérni. Azt kell világosan látnunk és tennünk, ami kereszténységünkből fakad, és bátran, néha prófétai módon is kell tudnunk ezt kimondani az ateista, materialista ideológiákkal, az erkölcsi relativizmussal és akár egy adott kormányzat igazságtalanságaival szemben is.
Hogyan tudná kijelölni a határokat a három ideológia/megközelítés/szerepfelfogás között: szekuláris állam – kereszténydemokrácia – politikai kereszténység?
A kereszténység mindenekelőtt a vallásszabadság biztosítását kéri a különböző államoktól. Ez jelenti azt a szabadságot, hogy a föld minden országában mindenki szabadon gyakorolhassa, kifejezhesse a vallását. Jelenti azt is, hogy az egyház szabadon szólhasson erkölcsi, társadalmi kérdésekről is, így például a szegénység, a béke, a család, az élet védelme, az ember jogai, a teremtésvédelem, a társadalmi igazságosság kérdéseiben.
Jelenti azt is, hogy ha az egyház közfeladatot lát el (oktatási, kulturális vagy szociális területen), erre az államtól azonos finanszírozást kapjon, mint a hasonló tevékenységet végző állami intézmények, hiszen az egyházi oktatásban vagy szociális ellátásban részesülők éppolyan adófizetői az államnak, mint a többi állampolgár.
Ugyanakkor az egyháznak nem szabad a konkrét politikai küzdelembe beavatkoznia, konkrét politikai programokról véleményt mondania, hiszen ezek sohasem fekete-fehér valóságok, hanem esetleges, korhoz kötött megoldások. A konkrét közéletbe a katolikus hívő mint magánszemély kapcsolódhat be. A közéletben való részvétel, ahogyan VI. Pál pápa mondta, az emberszolgálat egyik legnemesebb formája. Ezt a politikai tevékenységet azonban a keresztény ember nem a kereszténység nevében, hanem saját és politikai közössége nevében végzi.
Megfelelőnek tartja-e a magyar katolikus egyház problémakezelését az egyházon belüli abúzusok ügyében? Ha nem, min változtatna?
Magyarországon eddigi tudásunk szerint arányait tekintve kevés, egyházi személyek által kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélésről tudunk. Természetesen egyetlen ilyen bűncselekmény is borzalmas, paphoz vagy szerzeteshez méltatlan, hivatásának a szörnyű megszegése és beszennyezése. Jézus mondta: „Aki csak egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb lett volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe dobnák” (Mt 18,6). A katolikus egyház minden lehetséges lépést megtesz annak érdekében, hogy ilyen bűncselekmények ne fordulhassanak elő, akik pedig ilyen bűncselekményt elkövettek, azokat a papság/szerzetesség soraiból kizárja. A polgári perekben az egyház együttműködik az állami hatóságokkal. Minden egyházmegyének és szerzetesrendnek van gyermekvédelmi szabályzata, mindenütt biztosított a bejelentés lehetősége. Tegyünk meg mindent egy olyan társadalomért, ahol az erkölcsi tisztaság újra érték, a médiában, a kultúránk minden területén, az egyházi és állami intézményekben és családjainkban is!
Mit tart fontosabbnak: a társadalmi, kulturális változások követését (a hit és az egyház alapvető értékeinek megtartása mellett), az alkalmazkodást a változásokhoz (például a nem intézményes, hanem személyes vallásosság, Isten-keresés növekedéséhez; a nők szerepe az egyházban; melegemancipáció stb.), vagy pedig úgy gondolja, hogy az újítások a tanítást kockáztatják?
A kereszténység lényegét tekintve nem idejétmúlt, nem is modern, hanem örök. Ugyanúgy, mint a Pitagorasz-tétel, mint a Mozart-rekviem, mint a család vagy a szeretet értékei. A kifejezési és megélési módok változnak, és kell is, hogy változzanak. Nagyon fontos például a nők aktívabb szerepének megtalálása az egyházban. (Persze talán még égetőbb és időszerűbb az édesapák, a férfi szerepének újramegtalálása családjainkban és a társadalomban.) Az igazi megújulás egyébként mindig az emberi szívekben, a mélyben történik, nem külsődleges mozgalmak és aktivizmus által. Kalkuttai Teréz anyát kérdezte egyszer egy riporter: „Annyi rossz van a világban, az egyházban. Ön min változtatna mindenekelőtt, minek kellene leginkább megváltoznia?” Teréz anya a riporter szemébe nézett, majd ezt válaszolta: „Hogy minek kellene megváltoznia? Magának… és nekem.” Az igazi megújulás elsősorban nem a formákat és külsőségeket, nem az intézményi szintet érinti. Annál mélyebb. Bennünk kell hogy történjen.
