Josep Borrell, az EU külügyi főképviselője még mindig lábadozik rosszul végződött oroszországi látogatása és az azt követő kritika-özön követően. Sokan követelik a diplomata lemondását, miután nem volt elég erélyes Moszkvában.
Két világos következtetést lehet levonni a kudarcból: az Európai Unió az, amivé tagállamok teszik és – bár kicsi még a Kelet-Európai államok befolyása Brüsszelben – előny lehet, hogy jobban értik Putyin Oroszországát és a Borrell-út után növekedhet a befolyásuk.
Az Unióban a tagállamok, és főként jellemzően a nagyobb tagállamok határozzák meg a közösségi politikát. Sehol máshol nem látványosabb ez, mint a külügyi főképviselő személye esetében. Amikor 2009-ben létrehozták a posztot, egyesek úgy gondolhatták: eljött a pillanat, amikor az Unió profivá válik a diplomácia porondján.
Pehelysúlyú személyeknek adták a főképviselői posztot
A médiában feldobták a szókimondó svéd külügyminiszter, Carl Bildt nevét. A tagállamok azonban egy szinte ismeretlen brit bárónőt, Catherine Ashtont választották, aki alig több, mint egy évig kereskedelmi biztosként dolgozott.
Utódja, Federica Mogherini karierrjének legnagyobb eredménye az volt, hogy 10 hónapig töltötte be az olasz külügyi tárcavezető tisztét.
Borrell, az Európai Parlament volt elnöke és 18 hónapon át Spanyolország külügyminisztere lehet az eddig legtapasztaltabb ember a poszton. Világos azonban a trend: egyikük sem olyan, aki miatt megállna a forgalom New York-ban vagy Pekingben ha végigsétálnának az utcán.
A tagállamok nemzeti hatáskörben akarják tartani a külpolitikát – ezért gyenge a főképviselő
Mindez azért van, mert az EU-tagállamok, különösen Franciaország és Németország, még mindig a nemzeti hatáskörben akarják tartani a külpolitikát. Nem akarják, hogy egy brüsszeli bürokrata elhalványítsa saját minisztereik fényét.
Ezért aztán konszenzusos jelöltet találnak, egyfajta díszelnököt az EU külpolitikai tanácsának havonta esedékes ülésének az élére, ahol amúgy mindenben egyhangú szavazattal döntenek.
Borrellt azért küldték Moszkvába, mert Berlin és Párizs erősködött. Azt remélték, hogy valamiféle áttörés jöhet az egyre hűvösebb kétoldalú viszonyban. Az út azonban kudarc volt és a bűnbak Brüsszel lett, nem a tagállamok.
Borrell kellemetlen moszkvai percei
Persze nem lehet teljesen az EU-tagállamokat vádolni azért, amit egyesek Brüsszelben már „Moszkvai Feketepénteknek” neveznek. Ők azt mondják, hogy Borrellnek azonnal vissza kellett volna fordulnia, amint megtudta, hogy nem látogathatja meg Alekszej Navalnijt, Putyin elnök bebörtönzött bírálóját.
Ehelyett hagyta magát sarokba szorítani a Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel tartott sajtótájékoztatón, ahol az orosz állami média Kubáról és a lettországi sajtószabadságról tett fel neki kérdéseket.
Továbbá, Borrell nem reagált, amikor vendéglátója, a mellette álló Szergej Lavrov külügyminiszter újságírók előtt „megbízhatatlan partnernek” nevezte az Európai Uniót.
Bírálói szerint Borrellnek meg kellett volna említeni az oroszok ukrajnai agresszióját és nem kellett volna idejekorán ódákat zengenie az oroszok Szputnyik V vakcinájáról.
Konfliktuskerülés és nyugati gőg
Mi magyarázza ezt a gyengeséget? Az EU vezetőinek személyes jellemvonásai mellett úgy érzem, hogy létezik egy alapvető uniós hiba és bizonyos fokú nyugat-európai arrogancia.
A hiba az, hogy az EU mindenek előtt egy hatalmas piac, amely sok területen – például a környezetvédelem vagy a digitális gazdaság terén – meghatározza a szabványokat.
Az EU nem bocsátkozik konfrontációkba. Ahogy egy európai diplomata finoman elmondta nekem: „Évszázadokon át próbálkoztunk vele és majdnem megsemmisítettük egymást. Helyette most párbeszédet folyatunk addig, amíg bele nem pusztulunk”.
Sok EU-tagállam számára Brüsszel és bürokratái a válasz a második világháború traumájára és megaláztatására. A keleti és déli tagok számára az EU hazatérés, a normalitáshoz való visszatérés volt a több évtizedes diktatúrák után.
Nem csoda, hogy Nagy-Britannia, melynek háborús hőstetteit a „legszebb óraként” emlegetik otthon, soha nem érezte otthon magát ebben a sebzett klubban.
Baltiak és lengyelek az oroszokról: „mi szóltunk!”
Amikor pedig az EU egy olyan renegád játékossal kerül szembe, mint Oroszország, akkor nem tudja, hogy hogyan reagáljon. A barátságos diplomácia, a multilateralizmus melletti kiállás ígérete, kereskedelmi alkuk, társulási szerződések vagy akár a tagság felajánlása nem sokat érnek.
Ennek ellenére, sok nyugat-európai ország újra és újra próbálkozik és veri a fejét a Kreml falába. Minden eltolt kinyújtott kézért, minden újrakezdési ajánlatra kapott visszautasításért azt a megjegyzést kapják a keleti, főleg balti államoktól és Lengyelországtól, hogy „Mi szóltunk!”
Miért lekezelőek a nyugatiak?
Ezeket az országokat Brüsszelben hisztérikus russzofóboknak állítják be, amikor arról van szó, hogy a nagy keleti szomszéddal kell foglalkozni. Az ő tapasztalatukra és szakértelmükre nincs szükség, szemben azzal ahogy Spanyolország irányíthatja az EU latin-amerikai, Franciaország pedig afrikai politikáját.
Ez talán azért van, mert viszonylag új tagok és nincsenek meg ugyanazok a diplomáciai hálózataik. Lehet, hogy túl kicsik és gazdaságilag gyengék. Vagy lehet, hogy az akadékoskodó Visegrádi Négyek miatt a nyugati fővárosokban lemondtak arról, hogy a keletiek valaha is megbízható partnerek legyenek.
Úgy tűnik tovább él a néhai Jaques Chirac francia elnök szelleme, aki 2003-ban, miután a kelet- és közép-európai országok felsorakoztak az iraki inváziót megindító Amerika mögött, azt mondta: elmulasztottak egy jó pillanatot, hogy befogják a szájukat. Mégis, lehet, hogy Borrell és a nyugati támogatói kijózanító élményben részesültek Moszkvában.
Oroszország nem az a partner, akit reméltek és végre már szövegezik a Navalnij fogvatartásáért felelős személyek elleni új szankciókat. Persze, a jövőben is lesznek majd próbálkozások a hídépítésre, de ezúttal határozottan igazzá váltak Varsó és Vilnius jóslatai.
Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát. Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából!
