A negyvenkét éves Bajcsi Norbert alkoholista szülők gyermekeként gyűlölte az italt – helyette szerhasználó lett, amikor összecsaptak a feje fölött a hullámok. Aztán az első pohár is a kezébe került, amiből tizennégy éven át tartó élet-halál küzdelem lett. Decemberben lesz nyolc éve, hogy egy korty alkoholt sem ivott. A mai napig a józan építőbrigád csapat oszlopos tagja, de már építésvezetőként dolgozik, emellett egy komplex, felépülőket támogató központ létrehozásában is aktívan közreműködött a VIII. kerületben. A Magdolna 33 ma már a második munkahelye. A felépülés során megtért, benyomásairól könyvet is írt Szenvedéllyel – Utam a drogoktól a velünk élő Istenig címmel. Száraz novemberről, az első és az utolsó pohárról, valamint az egyén és a társadalom felelősségéről beszélgettünk.
Emlékszel még rá, mit gondoltál az italról, mielőtt kipróbáltál volna bármit?
A szüleim alkoholisták voltak, rajtuk keresztül találkoztam gyerekként az alkoholizmussal. Székesfehérváron nőttem fel, az ital mindig, mindenhol jelen volt. Ha apám elvitt valahova, az összes kocsmába bementünk útközben. Engem lekenyerezett egy csokival, ő pedig ivott. Nekem ez természetes volt. Mindkét ágon voltak rokonok, akik belehaltak az ivásba.
Az iskolában vettem először észre, hogy valami nem stimmel. Nekem magától értetődő volt, ha apám részegen jött értem, de a többiek elkezdtek cikizni miatta, hogy a Norbi apja iszákos. Ráadásul a szüleim állapota egyre romlott. Egy idő után már nemcsak veszekedtek, de verekedtek is, vagy engem vertek. Így találkoztam az alkohollal, és ez komoly gyűlöletet szült.
Az alkoholt gyűlölted, vagy a szüleidet?
Az alkoholt. A szüleimet szerettem. Ha apám volt agresszívabb, anyám védett meg, és fordítva. Amikor tizenkét éves koromban elváltak, már tudtam, hogy apám súlyos alkoholista. Ezt hallottam a szomszédoktól, de anyámék családjától is. Az persze nem segített, hogy hamarosan bekerült az életünkbe a nevelőapám, aki ugyanúgy ivott, mint a vér szerinti.
Érezted, hogy csöbörből vödörbe kerültél?
Nagyon rossz volt. Anyám azt táplálta belém, hogy apám nélkül már jó lesz minden. Ez a jó az én fejemben a nyugalom és a biztonság volt. De a nevelőapámmal ott folytatódott minden, ahol apámmal véget ért, csak épp egy vadidegen ember kezdett terrorizálni minket. Viszont azt éreztem, hogy anyámnak fontosabb ő, mint én. Gyerekként ez volt a legmélyebb pontja az életemnek, ám egyben meg is keményített. A halk szavú, visszahúzódó srácból én lettem a hangadó, a kemény fiú. Ebbe menekültem, célpontból agresszorrá váltam, én kezdtem cikizni másokat. Azt láttam, hogy az idősebbek, akik minden balhéban benne vannak, jól érzik magukat. Akkor még nem tudtam, hogy ez is csak egy álca, egy páncél rajtuk, ami számomra jól ismert traumákat és sérüléseket rejt. Nekem akkor az jött le, hogy ők mindig olyan jókedvűek.
Felsőben már nem volt elég, hogy megjegyeztem, amit órán tanultunk, otthon pedig nem tanultam, úgyhogy folyamatosan romlottak a jegyeim. Csak a rosszasággal tudtam kitűnni, sündisznóként védekeztem. Kettesekkel elvégeztem a nyolcadikat. Abban az időben egyetlen pozitív dolog volt az életemben, a foci, azt a mai napig szeretem. Akkoriban viszont az edzésekben az volt a legjobb, hogy addig sem kellett otthon lennem.
Aztán jött a szakmunkásképző, ahová már eleve nehézfiúként érkeztem meg, úgy mentem be, mint egy állat. Próbáltam mindenkit lenyűgözni, mindenkinél bevállalósabb lenni, mindenben benne voltam. Az első évben kaptam fél évet helyrerakni magam, de nem sikerült. Utólag jöttem csak rá, milyen nyugodt légkör volt a suliban. Ehelyett már állandóan az otthoni csatározások kereszttüzébe kerültem. Akkor jött a csavargás a telepi srácokkal, akikről annyit tudtam, hogy néha drogoznak, de hogy ez mit jelent, arról csak a kilencvenes években terjedő sztereotípiákból tudtam, hogy kipróbálod, aztán kiugrasz az ablakon, meg ilyesmi.
Itt találkoztam először a fűvel. Tizennégy éves voltam, nem dohányoztam és nem is ittam. Amikor először megkínáltak, volt bennem félelem rendesen, de közéjük akartam tartozni.
Attól, hogy mi lesz a hatása?
Részben, meg attól, hogy lebukunk, és elvisznek a rendőrök. Aztán túl voltam rajta, de nem volt nagy kaland, nem is esett jól egyáltalán. Ők röhögcséltek, én meg befordultam. Pár nappal később jött az ecstasy. Ott minden megváltozott.
Itt már nem volt félelem?
Nem, addigra már úgy voltam, hogy a fű sem nagy dolog. A mai fejemmel azt mondom, aznap dőlt el teljesen, hogy függő leszek.
Mert jó volt?
Persze. Pont azt adta meg, ami önmagamból hiányzott. Állandóan szorongtam, rengeteg félelem volt bennem, sérelmek, lelki fájdalmak. Akkor életemben először felszabadultam, boldognak éreztem magam. Nem kellett aggódnom, hogy mi volt eddig, mi lesz ezután, végre nem szorongtam.
Az első után napokig ezen gondolkoztam, hogy érezheti magát ennyire jól az ember. Belelovaltam magam, hogy mindig ezt akarom, mindig így kéne éreznem magam. Nálam sokkal hamarabb kialakult a napi szintű fogyasztás, mint a srácoknál, pedig ők régebben kezdték, és hasonlóan sérült múlttal jött mindegyik.
Ekkor jöttek az igazi problémák: a pénzszerzés. Először lopni jártunk a helyi közértekbe. Én voltam a legkisebb, értelemszerűen én vittem a balhékat, nekem kellett bizonyítani. Hamarosan ez lett az életformánk. Loptunk, eladtuk, pénzt csináltunk, drogot vettünk, és még pénzünk is maradt. Olyan dolgokat tudtam megvenni végre magamnak, amiket anyáméktól sosem kaptam meg, menő farmert, jó pólót. Ők hiába ittak, mindig dolgoztak és mindig panaszkodtak róla. Mindig ment, hogy erre vagy arra nincs pénzünk. Azt láttam, hogy dolgozni szenvedés, és nem is éri meg.
Ez ment tehát egészen addig, amíg tizenhét évesen el nem kaptak a rendőrök. Korábban is elcsíptek már, de vagy csak megvertek, vagy elengedtek pár óra után, ha értem jött anyám, következménye eddig nem volt. Ezután a balhé után viszont bekerültem Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe.
Arról, hogy milyen az élet Tökölön, itt olvashatja cikkünket, amelyben egy korábbi fogvatartott számolt be a fiatalkorúak bv.-intézményéről.
Új élet, új rendszer?
Igazából addigra már képben voltam azzal, hogy mi várhat rám egy ilyen szituációban. Persze tele voltam félelemmel, mert tudtam, hogy kemény hely. Egyedül kerültem be, mert a többiek már nem voltak fiatalkorúak. Ott döbbentem rá, hogy mit keresek én itt, hogy kerültem én ide. Azt vettem észre, hogy ugyanolyan gyerekek vannak körülöttem, mint én. Ez egy nagyon rossz felismerés volt, mert egyenesen következett belőle, hogy hát ha ott vagyok, akkor odavaló vagyok.
Ami nem változott, az az, hogy itt is tudtam cuccozni. Mondták a srácok, hogy kérjek Rivotrilt meg Xanaxot a börtönorvosnál. Mondom, oké, de mit mondjak? Hogy odakint drogoztál – jött a tanács. És tényleg, gyakorlatilag visszakérdezett az orvos, hogy mit írjon fel.
Ilyen könnyedén ment?
Akkoriban igen, gondolom, most már azért más. Mindenesetre így sokkal könnyebb volt elviselni a bentlétet. Hozzáteszem, ezen a ponton én még mindig nem ittam életemben egyetlen korty alkoholt sem, és nem is cigiztem.
Már bent elterveztem, hogy amint kijövök, rendesen fejre állok a szabaduláskor kapott pénzemből. A srácok nem voltak ott a telepen, úgyhogy egyenesen a dílerhez mentem. Aztán megtaláltam őket, és becuccoztunk. A többieken láttam, hogy már ittak rendesen, és durván le is züllöttek tőle. Én továbbra sem voltam hajlandó, mondtam, hogy én rendes drogos vagyok, nem leszek egy lecsúszott alkoholista. De ez már a problémák elfedésére szolgált, nem éreztem magam különösen jól tőle. Ekkor jött képbe mégis a pia.
Emlékszel az első pohárra?
Abszolút, egy pikoló sör. Egy kétnapos házibuli után, amit végigtoltunk, lementünk reggel a kocsmába. Nagyon rosszul voltam, ahogy lejöttem a drogokról. Korábban csak őszilét vagy üdítőt ittam ilyenkor, de végül úgy döntöttem, hogy most lehúzok egyet. Azzal a bizsergéssel, ami utána jött, nagyjából eldőlt, hogy full alkoholista leszek.
Eszedbe jutottak a szüleid?
Abban az értelemben igen, hogy csalódtam magamban. Korábban undorodtam az alkoholtól, és lenéztem, aki iszik, pont a saját családomban elszenvedett traumák miatt. Ott viszont megvolt az a kellemes spicces állapot, amire minden alkoholista vadászik, csak a többségük soha nem tud megállni itt. Rövidesen mindennapossá vált az alkohol. Akkor még nyugtatgattam magam azzal, hogy én legalább csak minőségi piát fogyasztok.
Nagy a kísértés, hogy ilyenkor az ember a világot tegye felelőssé azért, ahol tart, de az is veszélyes, ha mindent egyedül akar megoldani. Ráadásul nálad és sok más sorstársadnál is gyerekként kezdődött az egész. Honnan kéne tudnia egy gyereknek, hogy mi a jó döntés? Szerinted hol ér véget az egyéni és hol kezdődik a társadalmi felelősség?
Jó kérdés. Már huszonévesek voltunk a srácokkal, inkább közelebb a harminchoz, amikor valami ilyesmi került szóba. Akkoriban voltak józanabb pillanatok, amikor elbeszélgettünk. Épp voltunk valahol, és normális csajok voltak körülöttünk, akik bedobták, hogy mi lenne életünk könyvének a címe. Akkoriban kultusza volt a Született gyilkosoknak, meg ment a tévében a Született feleségek. Mi szinte azonnal rávágtuk: Született vesztesek.
Láttuk egymást, hogy mi ennek születtünk. Pedig akkor még nem is az utcán éltünk, de már annyira el volt cseszve a sorsunk, hogy ez jött ki belőlünk. Én sokáig tudtam azzal védekezni, hogy a szüleim miatt lettem függő. Nyilván hatással volt rám, de a saját döntéseimmel már nekem kell szembenéznem. Amikor elfogadtam a drogot, nem állt ott az anyám, hogy pisztolyt tartson a fejemhez.
A könyvedben van egy ilyen mondat, hogy nekem ezen végig kellett mennem. Ma is így gondolod?
Máshol szerintem nem tudtak volna belenyúlni, bárhogy is akartak volna segíteni. Meg kellett élnem a jót is az életemben ahhoz, hogy értékelni tudjam. Ez volt az első házasságom 2007-től 2012-ig. Egy jól szituált, jó anyagi körülmények között élő családba házasodtam be, és szerettem a feleségemet. De mellette rá kellett jönnöm arra, hogy a pénz, a gazdagság, a tárgyak nem egyenlők a boldogsággal, még akkor sem, ha közben van mellettem valaki, aki szeret, de nem megfelelő eszközökkel próbálja kezelni a problémáimat. Ezt a csalódást és a házasságunk tönkremenetelét is meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy később fel tudjak állni.
Ebben a kapcsolatban is volt, hogy leálltál?
Igen. A feleségem segíteni akart. Akkoriban rá voltam állva a nyerőgépekre, ezért jártam kocsmába. A lényeg az volt, hogy maradjak csak szépen otthon, ne menjek a haverokkal lógni, helyette befizetett online pókerre, így lehetett kontrollálni, hogy mennyit játszom el, és azt is, hogy hol vagyok. Nem találkozhattam a drogos haverjaimmal, helyette viszont mindennap fullra vásárolva várt a hűtő piával. Neki ez biztonságot nyújtott, hogy otthon vagyok. Szeretett, segített, a kisujjamat sem kellett megmozdítanom, hogy jól éljek. Ez nekem viszont nem kiút volt, hanem egy újabb csapda.
Amikor jelentkeztek a párkapcsolati problémáink, azokkal már végképp nem tudtam mit kezdeni, soha senki nem tanított meg rá. Csak azt tudtam, hogy nőt nem ütök meg, láttam eleget, ahogy anyámat verik. Ezért ha összebalhéztunk, fogtam magam, a cuccaimat, és leléptem. Gépezni természetesen – bosszúból. Aztán már én provokáltam a veszekedést, csak hogy megint mehessek. Egy nap elém állt, és bejelentette, hogy elválik. Összeomlottam, gondolkodtam az öngyilkosságon, de nem mertem megtenni. Rám omlott újra minden. Otthagyta nekem a lakást is mindennel. Én meg szépen lassan elittam, elanyagoztam nyolc hónap alatt minden mozdíthatóval együtt, ami benne volt. Olyan volt, mint egy mesevilágban. Felkelsz, és vége a mesének. Vádoltam magam, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám, de ez nem segített. Tisztában voltam vele, hogy kaptam egy lehetőséget, és elcsesztem.
Lejtmenet jött?
Amilyen még sose volt. A következő négy évből hármat hajléktalanként tengettem, és ki-be jártam a zárt osztályról. A végén már onnan is kitettek azzal, hogy „magán már nem tudunk segíteni”. Akkoriban jöttek be a dizájnerdrogok, azokra is rácsúsztam. Ezeket már egyáltalán nem élveztem, csak használtam.
Mégis hogyan tud segíteni a száraz november egy olyan embernek, akinek az élete múlhat azon, hogy mennyire lesz száraz az a hónap, miközben rengeteg olyan ember is benne van, aki alig pár pohárral inna meg egész hónapban, inkább csak teljesítménypróbaként tekint rá?
Nagyon fontos, hogy a száraznovember-csoportot és a célját nem szabad összekeverni egy felépülőcsoporttal, ahol egészen máshogy zajlik a beszélgetés. Ott nem feltétlenül motiváló például, ha valaki beírja, hogy már x napja józan, mert sokaknak elérhetetlen célnak tűnik, vagy ha kiírják, hogy kipróbáltam ezt meg azt az alkoholmentes sört, és így könnyebb. Ez felépülőknél tilos, de ebben a csoportban működik.
Ezt nekünk, függőknek kell tudnunk a helyén kezelni. Évek kellettek, hogy rájöjjek: nem nézhetek ferde szemmel azokra, akik tudnak mértékkel inni, nem nekik kell alkalmazkodniuk hozzám, hanem fordítva. Sőt ők sokkal nagyobb hősök, mint én.
De te évtizedes kőkemény önpusztításnak vetettél véget már majdnem nyolc éve, ők meg csak nem isznak egy hónapig, aztán néha lehúznak egy sört.
Mindenkinek nehéz az élete, mindenkinek vannak nehézségei. Mi, függők, ebben máshogy működünk, végletekben gondolkodunk. Én ezért szeretek például ebben a csoportban lenni, mert rengeteget tanulok belőle. Szeretek felépülőkkel dolgozni és velük lenni, de szeretek az úgymond normális emberek felé is húzni, akik elől egész életemben menekültem, mert a függőség miatt egyszerűen nem tudtam velük egyetérteni, iszonyatos távolságot éreztem köztünk. Ott van a csoportban kétezer ember, akiből legalább 1800 legrosszabb esetben is funkcionáló alkoholista, de többnyire inkább emberek, akik időnként isznak. A maradék kétszáz talán komoly függő.
Most meg már úgy vagyok, hogy tökre örülök bárkinek, aki ott van a csoportban, és akár egyetlen napot végigcsinál. Nagy siker ez, meg az, hogy nagyon-nagyon erős közössége van a száraz novembernek.
Te mióta vagy tagja a csoportnak?
Amióta kijöttem a ráckeresztúri rehabról 2017-ben. 2016 decemberében kerültem be, és szeptemberben kaptam vissza a telefonom, onnantól kezdve voltam újra fent a közösségi médián. A ’17-es november volt az első, amit végigcsináltam. Azóta szokássá vált, hogy minden évben meghívott vendégként együtt indítjuk be a száraz novembert Dávid Fecóékkal (Dávid Ferenc, a Kék Pont Alapítvány projektkoordinátora) a műsorukban a Tilos Rádión.
Néha megkérdezik emberek, hogy ha már évek óta józan vagyok, akkor mit keresek még mindig ebben a csoportban. Erre szoktam mondani, hogy én minden évben úgy várom a száraz novembert, mint mások a karácsonyt. Minden év egy hónapot hozzáadott az életemhez.
Több szórakozóhely, kocsma is ráindult már az elmúlt években a mozgalomra, csak éppen ellenkező előjellel, hogy náluk aztán nem száraz a november, és italakciókkal csábítanak. Ezt milyen érzés felépülőként látni?
A rehabon remek módszereket tanultunk a visszautasításra, mert a droggal ellentétben ez minden utcasarkon az arcunkba van tolva. Ha kínálnak, mondhatod, hogy gyógyszert szedsz, amire nem ihatsz, vagy te vagy a sofőr. Én például már csak a szemébe mondom az illetőnek, ha az első nem nem ér célt, hogy „Ember, tizenévig voltam alkoholista, zárt osztályon voltam delíriummal, engem kínálsz?”, és akkor abbahagyják.
Imádom a focit a mai napig, járok meccsekre is. Először rettegtem, amikor még a nyugdíjasszektorban is söröspoharakkal vett mindenki körül, ma már akkor sem esem pánikba, ha leöntenek, és tiszta sörszagom lesz, észre sem veszem. Ez lett ugyanis a normális, hogy én nem iszom. Attól, hogy nekem problémáim voltak, nem lehet józan az egész világ. A cél az, hogy ismerjük fel az egészséges határokat. Nekem ez a zéró alkohol. Másrészt segítsünk ledönteni a sztereotípiákat, amiket gyerekkorunk óta kapunk, hogy egy igazi férfi iszik és soha nem sír. Tehát szorongasz, de titkolod, aztán iszol, hogy ne szorongj, ettől pedig még jobban szorongasz. Ördögi kör.
Erre nyitott a magyar társadalom szerinted?
A fiatalok igen, ezért is szeretek velük dolgozni. Sokkal jobban szoronganak és sokkal erősebb a depresszió a köreikben, viszont sokkal nyíltabban hajlandók erről és a szenvedélyeikről beszélni, mint a korábbi generációk, akik sulykolják beléjük állandóan, hogy „mi bezzeg nem ilyenek voltunk”, miközben ők nevelték fel ezeket a gyerekeket. Mindenesetre a mai fiatalok hamarabb fognak segítséget kérni, és ez reménykeltő.
Az is egy sztereotípia, hogy minden fejben dől el, tehát saját döntésnek kell lennie a leszokásnak?
Nem mindegy, hogy milyen fejben. Persze, egy sportolónál abszolút működhet, hogy mondjuk mától nem iszik cukros üdítőt, tudatosan tervezi az életét. De mégis mi dőljön el egy olyan ember fejében, aki az utcán él, állandóan részeg, és minden percét a függőség tölti ki?
A külső nyomás is tud kontraproduktív lenni. Ha valaki akár a családból, akár máshonnan érkező nyomásra leteszi a piát, az ivászat lelki okait viszont nem tárja fel, akkor ez csak felületi kezelés. Meg kell találni, hogy miért alakult ki a függőség, és lehatolni a gyökerekig.
Részben ez zajlik itt is, ahol beszélgetünk, igaz?
Így van, a Magdolna 33 itt, a VIII. kerületben egy komplex segítői központ, ami már működik, de hamarosan magasabb szintre kapcsolunk. Lesz pszichiáter, gyermekpszichológus (ami eleve hiányszakma), addiktológus szakemberek. Itt van egy jókora alapterületű hely arra, hogy ez mind működhessen. Alacsony küszöbű ellátást nem biztosítunk, ide azok jönnek, akik már a felépülés útjára léptek, már akár tizenkét éves kortól.
Megtanítunk rengeteg módszert a felépülőknek, a már említett visszautasításon túl például párkapcsolati tréningeket, hiszen hozzám hasonlóan sokuknak szinte semmiféle normális tapasztalatuk nem volt józan kapcsolatban. Márpedig ilyenkor egy függő meztelenül áll a párja előtt – ezt most képletesen értem. Le kell vennünk azt a jó erős páncélt, ami megvédett minket attól, hogy a sérüléseink, traumáink kilátszódjanak. Ez egy nagyon nehéz menet, amihez a rehab ad kapaszkodókat. Komplex járóbeteg-ellátásunk lesz, meg például családterápia, hogy a függők családtagjai – akár az alany nélkül is – válaszokat kaphassanak arra, hogyan tudnak neki segíteni. Mi is tanulni fogunk arról, hogyan működik most az addikció, mik az újdonságok, a kliensek pedig olyanokkal is tudnak beszélgetni, akik jártak olyan mélyen, sőt mélyebben is, mint ők.
