Most induló portrésorozatunkban olyan zenészek szerepelnek, akik a rendszerváltást megelőző és a közvetlenül azt követő évek alternatív zenei kultúrájának meghatározó arcai voltak. Arról kérdezem őket, hogyan ment tovább személyes életük és művészi karrierjük abból a zenei szub- vagy alter kultúrából és abból a rendszerből, amelyből elindultak. Betagozódás és kiilleszkedés, megélhetési kényszerek és kábítószer, zenei karrier vagy pályaelhagyás, börtön, buddhizmus és összhangzattan: ezekről lesz szó hétről hétre, és persze korok, generációk, hangulatok és elnyomások összehasonlításáról a tizenkét portréban, a tizenkét részben.
Először Kamondy Ágnest kérdeztem, aki zenekara, az Orkesztra Luna mellett – hasonlóan pályatársai nagy részéhez – sok formációban játszott, és azóta is rendszeresen vannak előadóestjei. A legfrissebb készülő lemeze anyagára épül, és Pest felett az ég a címe. Az interjút podcastformájában is megtalálják honlapunkon.
Azt mondtad a telefonban, amikor felkértelek erre a beszélgetésre, hogy a te zenéd nem keltett hullámokat akkoriban, inkább csak fodrozódást. Miben volt más?
Pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy nem volt akkora közösségem, mint annak idején a Bárdos Áginak, a Jenőnek (Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó vezetője – K. Gy.) vagy a Bizottságnak. Inkább rétegzenét csináltam. Az egész az volt persze, de azon belül, amit én csináltam az Orkesztra Lunával vagy előtte az Orfeóval, nem bolygatott fel annyi embert.
Ez sosem zavart téged?
Nem. Az a pár ember nagyon lelkes volt, és nem is pár ember volt az. Az utolsó Orkesztra Luna-koncertünkön ’91-ben a Lágymányosi Közösségi Házban egy tűt nem lehetett leejteni. Persze meg is volt hirdetve, hogy utolsó koncert. Volt azért közönsége az Orkesztra Lunának is, kicsit spéci volt.
Miért hagytad abba öt év után azt a zenekart?
Egyrészt a Kirschnert elcsábította a Jenő az Európa Kiadóba. (Kirschner Péter gitáros – K. Gy.) Az Ildi (Molnár Ildikó énekes – K. Gy.) lázadozott, hogy miért nem keresünk ezzel pénzt. Ildikém, azért, mert nem tudunk. Azt éreztem, hogy ha két ember a hatból valamiért elmegy, akkor az együttes éppen felbomlik.
A Másik Jancsi meg azt mondta nekem, hogy Ági, ami abba akar maradni, az abbamarad. Kicsit elengedtem. Nem is volt könnyű vinni. Kazettánk is úgy lett last minute, hogy a Müller Péter azt mondta a Fekete Lyuk vezetőjének, a Gyulának, meg kell csinálni ezt az Orkesztra Luna-kazettát, mert mindjárt vége a történetnek. Rászólt, és Gyula befogadott minket, és mielőtt szétestünk volna, felvettük a Szukadal című kazettát.
Úgy vettem ki az önéletrajzodból, hogy inkább a színház felől jöttél, és az előadásaid jelentős részére is lehet mondani, hogy olyan, mint egy zenés színház. Miért érezted fiatalkorodban, hogy színpadra állnál?
Nem gondoltam feltétlenül. Én zenével foglalkoztam.
Tehát a színházban is.
A Magyar Rádió gyerekkórusába jártam, és utána a Konziban zenét tanultam (Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium – K. Gy.). Klasszikus gitár szakon nagy nehezen befejeztem a Konzit. Nem izgatott a klasszikusgitár-irodalom. Ott rájöttem, hogy azon a hangszeren nem tudok Beethovent játszani, akit szeretnék, nem tudok Bartókot játszani, vagy Bachot. Nagyon limitált volt az a zene, amit akkor láttam a gitárirodalomból. Később elkezdtek Monteverdit játszani rajta, meg Bachot, meg mindent. Az egy csodálatos új korszak volt. Ha akkor hallottam volna Monteverdi Orfeo című operáját, lehet, hogy maradok a hangszeremnél, és azt mondom, hogy ebben az operában játszani akarok, olyan gyönyörű. Nagy Monteverdi-rajongó vagyok. De akkor még nem volt előttem ez a perspektíva.
Átnyergeltél zongorára?
Igen, még ott, a Konziban. Akkor már csak zongoráztam, és felvettek zeneszerzői szakra is, de nem tudom, miért, mert tizedannyit tudtam, mint a többi kamasz gyerek, akik eleve zongoristák voltak. De lehúztam ott két évet, aztán azt mondtam, ez reménytelen, soha nem fogom őket utolérni.
Hogyan keveredtél a pesti alter kultúrába ezzel a konzis tudással?
Az Orfeo volt az első alternatív zenekar, együttes, amiből aztán a Stúdió K is kinőtt, meg az Orfeo zenekar – aminek egyébként kiadtam a lemezét Orfeo Zenész Csoport, 1971 címmel. Azt is otthon csináltuk. Stúdiót nem látott, ami tulajdonképpen jó is, nem csak rossz. Kicsit mezítlábas az ügy, de azért nem vagyunk annyira kiszolgáltatva a financiális lehetőségeinknek.
Az Orfeóban éreztem először azt, hogy kreatívan részt tudok venni egy zenei közös munkában, és állatian élveztem. Ez volt az az időszak, amikor a népzene ősi rétegével is találkoztam. Az is nagyon nagy élmény volt: Erdély, Gyimes, Moldva.
Annyira érdekelt, hogy bementem a Népzenekutató Intézetbe, aminek a Vargyas Lajos volt az osztályvezetője, a Kodály-tanítvány. Csodálatos, édes öregember volt. Mondtam, hogy Konzit végeztem, nincs munkám, nem vettek fel sehova, és hallottam, hogy lehet lejegyezni hangfelvételeket, gyűjtéseket. Mondta, aranyoskám, üljön le, és odaültetett egy csehszlovák lemezjátszóhoz. Felteszem ezt a lemezt, vastag bakelitlemez volt, ezt írja le. A következő volt a felvétel, egy dunántúli pásztornóta: (elkezd énekelni).
Ez volt, sokkal jobban cifrázva. Ilyenkor a lejegyzésnél nézed, hogy mi a metronóm, hány negyedben van, egyáltalán mik a fő hangok és mi a díszítő hang. Szerintem másfél óráig küzdöttem ezzel a gyönyörű dallammal. Szó szerint leizzadtam.
Lajos bácsi mondta, jól van, drágám, most vigye haza ezeket a lemezeket, és ha készen van, hozza vissza. Adott nekem moldvai balladákat, negyven-hatvan versszakos balladákat nyelvújítás előtti magyar nyelven. Ne tudd meg azt a mámort, hogy ott milyen csodákat írtam le! Otthon csináltam, nem sürgetett az idő. Akkor végeztem, amikor végeztem.
Kiderült, hogy ez mire kell. Nem arról van szó, hogy ezek még nem voltak leírva, hanem a népzenében sok adatközlő veszi fel ugyanazokat a nótákat különböző időpontokban. Ha mind leírják, akkor egy jó népzenetudós egymás mellé teszi a kottákat, és azt mondja: nézd, itt máshogy van. Itt ötnyolcadba rendezte, itt a kezdőhang nem ugyanaz, itt nem abban a hangnemben énekelte, és itt a második versszakban más a szöveg. Össze tudja hasonlítani az én lejegyzésem egy másikkal az ötből vagy a tízből. Például lejegyeztem egy fantasztikus önsiratót, egészen elképesztő, A gazdag ember panasza a pokolban a címe. Volt egy estem Egy örömlány feljegyzései címmel, az Újszínházban ment, abban volt egy Orfeusz című harmincperces valamim, és annak a végére beleraktam ezt az önsiratót mint egy kis finálécskát vagy mint egy kis kódácskát.
És akkor felkerestem a Domokos Pál Marit, Domokos Pál Péter (néprajzkutató – K. Gy.) lányát, aki szintén népzenetudós, egy csodálatos nő, hogy ezt a lejegyzésemet ki tudná-e nekem keresni, hogy megnézzem, hogy ott mi is volt. Mert csak emlékezetből volt meg. Akkor még nem az volt, hogy beraktam a fénymásolóba, vagy lefotóztam, és már meg is van. Ha valamit leírtál, és odaadtad valakinek, akkor az neked már nem volt meg. Mari megkereste, kitette nekem a mappát, és láttam, hogy mellette van egy Bartók-lejegyzés. Itt a Bartók-lejegyzés meg a tied. Ezt keresed? (Nevet.)
A népzenéből hogyan keveredtél a színpadra?
Az Orfeo picit etnoügy volt, szerintem mi voltunk az első etnozenekar Magyarországon, akik nemcsak egy az egyben játszottunk népzenét, hanem rögtön komponálni akartuk, meg több szólamban énekelni meg meghangszerelni. A Kolinda lett belőle.
A színház meg mindig is érdekelt. A Konzi után úgy éreztem, hogy ebből mégsem lesz zenei pálya, de a színház is nagyon érdekel, ahhoz meg nem kell hangszer, ahhoz én vagyok a hangszer. Voltak mindenfajta alternatív színházi kísérleteink, és közben színházi zenéket is írtam, a Vörös Robi barátom kért fel. Aztán Ács Janival is dolgoztam. (Mindketten rendezők voltak – K. Gy.)
Aztán megjelentél az Európa Kiadóban.
Jelessel is dolgoztam a nyolcvanas évek elején. (Jeles András filmrendező – K. Gy.)
De a Kolindából hogy lesz Európa Kiadó?
A népzenével egy fantasztikus kultúrát találtam, de nem éreztem, hogy az a dolgom, hogy ezt folytassam. Hanem – elmondtam ezt is egyszer a Szőnyei Tamásnak (ő a Magyar Narancs zenei újságírója volt – K. Gy.) – a saját népzenémet akartam megtalálni, és ez a rock and roll. Amiben mindenki úgy játszik, és azt, amit akar. Mert ha van egy közösség, ha van fogadókészség, akkor tényleg egy közösségi kultúra részévé válik az ember.
A nyolcvanas évek pesti világában milyen kapcsolat volt az egyébként nagyon erős táncházas, népi vonal és az alter világ között? Milyen átjárások volt? Más volt, aki Erdélybe járt gyűjteni nagy bajusszal, és Kallós Zoli bácsiról beszélt, és más volt az, aki a Bon-bon-si-bont tudta az URH-tól.
Nekem egy idő után érdekesebb volt a kortársibb megközelítés, mint az értékőrző. Nagyon fontosnak tartom, hogy van, aki őrizze a tüzet és ezt a fantasztikus kultúrát. Életem nagy élménye volt, de azt éreztem, hogy a kreativitásomnak nem erre van szüksége.
A zenéd mindig is artisztikusabb volt a legtöbb kortársadénál. A kilencvenes évek eleji Dalok Közép-Nirvániából című lemezed – amelyről Szőnyei Tamás azt írta, hogy azzal végérvényesen pecsét került egy korszak végére – egy-egy számánál még Laurie Anderson hatását is éreztem. Azt mondod, hogy fodrozódás és nem hullámzás. Nem akartál rocksztár lenni, egy magyar Patti Smith vagy a generációval korábbi Joplin?
Nincs a személyiségemben ez, mint a Péterfy Boriban, akiből szerintem süvölt, hogy be akar zuhanni a rajongói karjaiba. Szerényen állok a színpad végén, és próbálom eldönteni, hogy ez most átment, azt most ihletetten adtam elő?
Előadás közben is reflektálsz magadra?
Nem, utána. Örülök, ha valaki odajön és mond valamit. Ez egy nagyon finom történet, nem nagy lánggal és korommal járó valami. Valószínűleg másfajta energiák vannak bennem, a személyiségemben, finomabb hangolású vagyok. Utálok üvölteni, lehet, nem is tudok, nem is ambícióm. Az ambícióm, hogy telt, fényes, erőteljes és drámai legyen az a hang, de hogy üvöltsek, az nem. Egyébként csodálom, akik tudják ezt csinálni. Van egy barátnőm, nagyon érzékeny és végtelenül intelligens, a Hatvani Janine, Berlinben él sajnos, ő azt mondta, hogy Ági nem szeret középen állni. És tényleg nem. Egy kicsit mindig arrébb sasszézok. (Nevet.)
A saját zenekarodban is, ahol frontember vagy?
Frontemberként vállalom, ott nincs mese.
És akkor elkezdtél szövegeket írni? Vagy zenéket? Rockosabb zenéket?
Jelessel dolgoztam 1983–84 körül a Monteverdi Birkózókörben, ami szintén nagyon érdekes munka volt.
Egy színházi társulat volt.
Igen. Nagyon érdekes munka volt. Jeles fantasztikus pacák, csak azt éreztem, hogy a médiuma vagyok, és nem partnere. Én voltam az első, aki elhagytam azt az egyébként fantasztikus helyet.
Mit jelent, hogy médiuma voltál?
Eszköze. Ő fejezte ki magát rajtam keresztül.
A rendezők nem ezt csinálják?
Nem vagy nem tudom. Ez is alkati kérdés. A rendező olyan, mint egy karmester. Ott van egy partitúra, és meg kell szólaltatni a művet. Nagyon sok munkát kell végezni, hogy megszólaljon, és nem mindegy, hogy hogyan. És nem a karmester írja a zenét. A zenészeknek pedig felkészülteknek kell lenni, hogy meg tudják szólaltatni.
Úgy éreztem, hogy az András túl önkifejező volt számomra. Breznyik Petya mondta (Breznyik Péter – színész, a szocializmusban betiltott, később Squat Színház néven New Yorkban működő kísérleti színház tagja – K. Gy.), amikor megnézte ezt a híres előadásunkat, a Drámai reményeket, hogy túl stilizált számára ez a színházi nyelv. Úgyhogy nem voltam benne boldog egy idő után, bármennyire is tiszteltem és kedveltem az Andrást. És sajnos ez a fajta habitus nagyon infantilizálja is az embereket. Lementek kisgyerekbe, ami engem nagyon irritált.
Itt kezdődött el: azt mondtam, hogy oké, akkor most ez sincs. És akkor mi van? Ott állt még a kis öreg pianínóm a cselédszobában, ahol most is csinálom a felvételeimet, és azt mondtam, amit a Kurtágnak mondott egyszer valaki Franciaországban (Kamondy Ági utólagos pontosítása: ez Marianne Stein művészetpszichológus volt - KGy.): Gyuri, maga miért nem komponál? Miért fut el a feladat elől? Kössön össze mindössze két hangot. Így kezdődött a Kurtág pályája. Az a nagy pálya ’57-ben a vonósnégyessel. És ezt csináltam:
Ennyi volt, egy ilyen kis motívum. Aztán az a része következik, hogy az ember ezt a motívumot fejleszti, hangnemben, térben helyezgeti, csinál egy ellenmotívumot neki, vagy egy kontrasztanyagot tesz mellé. Amikor megvan, amikor dalszerű sorok vagy strófák alakulnak, akkor azt mondod, hogy milyen szöveg legyen? „Hihetetlen az életünk, de mindegyik álmunk igaz.” Ez lett belőle.
Szerinted most is így szereznek zenét a fiatalok, akik a YouTube-ra rakják össze a magukét?
Igen. Azért tud sok ember ügyesen zenélni, mert nagyon piciben kell elindulni. Nem egy fúgát kell megírni, hanem csak jól kell azokkal a picikkel gazdálkodni. Ügyesen kell kiválasztani, hogy melyik a jó motívum vagy melyik a jó mozdulat. Mozdulatokat kell csinálni. A zene mozgás. A zene is mozgás.
Visszatérve a Monteverdire, ott azért összegyűltetek páran. Kistamás László is ott volt, aztán Lukin Kati a Trabantból. Hogyhogy ennyi zenész jött össze?
Mi hívtuk őket. András meghirdetett megint egy színházi kísérletező kurzust, és mi erre felkaptuk a fejünket a Vörös Robival, hogy Jelessel érdemes lenne dolgozni. Szóltunk mindenkinek, aki élt és mozgott, akiről azt gondoltuk, hogy a színház is érdekli. Kistamás Laci színházazott a Kontroll Csoport előtt. Lukinékat nem ismertem, a Lacit én hívtam.
Az, hogy undergrund vagy alter, mit jelentett akkoriban? Most van-e egyáltalán szerinted olyan?
Biztos van. Picit átalakult. Számomra ennek azért nincs már jelentősége, mert ez már nem befolyásolja az én tevékenységemet.
Akkor befolyásolta?
Megnyílt egy tér számomra, megnyílt egy közösség. Annyi jó zenekar volt, és annyira inspiráló volt, hogy mindenki mást csinál, és mégis összeér. Egymás zenekaraiban játszottunk, én ezt imádtam. A Lugossy azt akarta, hogy én meztelenkedjek az ő filmjében, a Másik Jancsi átjött hozzám zongorázni, a kedvéért megtanultam basszusozni, hogy a Transz Balanszban tudjak játszani. Ez most újra megjelent Londonban.
Olvastam. És hogy odavoltak érte a fiatal gyerekek, akik felfedezték és kiadták.
János is nagyon boldog volt, és én is az vagyok.
Szóval azon túl, hogy egy kulturális közeget jelentett számodra…
Én mindenhonnan ki voltam lökve. Engem sehova nem vettek fel, nem volt munkám. Egyszer csak találtam egy közeget, ahol engem szerettek, ahol autentikus volt a jelenlétem. Ez engem érdekelt is. Érdekelt, hogy a Kokó művésznő (a Bizottság énekese – K. Gy.) hogy sivalkodik, érdekelt a Másik Jancsi, hogy de szép ez a szám, jaj de jó, hogy én ebben basszusozhatok.
Jenőékkel végig jóban voltam. Egy évig játszottam is az Európa Kiadóban. Elment a zongoristájuk taxizni, mert nem látott perspektívát az Európa Kiadóban. Akkor én a Döncivel voltam együtt, a gitáros Döncivel, néha le is mentem próbákra. Jenő azt mondta, hogy Ági, ezeket a szólamokat szerintem te le tudod játszani, ugye? Le tudtam. Gyakorlatilag abban segítettem átmenetileg a zenekart, hogy ne kelljen leállniuk. Tudták játszani a friss repertoárt, azt hiszem, az első lemezükét. (Kamondy Ági időközben jelezte, hogy ez a Love 82 volt - KGy.)
Egyszerűen csak kipörögtél a nagyon menő Európa Kiadóból? Nem hiányzott?
Nem, mert jött a Másik Jancsi helyettem, aki sokkal jobb volt, mint én. Tudtam, hogy a zenekarnak is jobb. Ott beavatódtam, de nem rögtön egyébként, mert ’86-ban csináltam az első önálló zenekaromat. Tehát azért pár év kellett hozzá, hogy leessen a tantusz, hogy ez nekem is jó terep a saját hangomat, saját nyelvemet, saját világomat megtalálni.
Mit jelentett a késő Kádár-kori magyar mainstreamhez vagy az általunk akkoriban ismert nyugati mainstreamhez vagy a progresszívebb irányzatokhoz képest a magyar alter?
Nagyon érdekes szubkultúra volt. Nekem egyébként volt kontaktom a mainstreammel is. A Pressert időnként meghallgatom, szerintem nagyon komoly pali.
Akkor is volt kapcsolatod vele?
Igen. Egyszer elmentem egy szólóestjére a Vígszínházba. Odamentem gratulálni, majdnem leesett a feje. Én akkor már a Vígben – ahol ő zenei vezető volt – írtam egy kísérőzenét az Éjjeli menedékhelyhez. Attól, hogy én más csapáson érkeztem, máshova keveredtem, még lehet egymást respektálni.
Most látsz olyan zenét Magyarországon, amire azt mondod, hogy alter?
Nem tudom, hogy alternak hívják-e. Most már nem kell alternek hívni. Most már bárkiből bármi lehet.
Miért nem kell úgy hívni?
Nincs felülről irányított könnyűzenei kultúra. Szerintem ez a kettő összemosódott. Már a kőszínház és az alter színház is összemosódott.
Politikailag nincs, de a piac eléggé irányítja a zenét.
Igen, de ha valaki alterban baromi ügyes, itt van például az Ivan & The Parazol meg a Qualitons és egy-két csapat meg egy csomó énekesnő, akkor ők már nemzetközi terepen dolgoznak.
Az alter lehet trendet diktáló?
Szerintem olyan nagy már a kínálat, hogy nem is tudom, van-e ilyen. Szerintem ugyanarra a táblára szaladunk ki. Nem érzek akkora különbséget. Lehet, hogy van egy kis pénzbeli, ahogy én egy fillért nem kapok erre a lemezemre. A barátaimtól koldulok rá pénzt.
Milyen lemezedre?
Ami most készül, egy-két éve.
Soha nem tudtál megélni a zenédből?
Volt egy idő, amikor csináltam évi két-három színházi zenét és közte meg ezt-azt, amazt, akkor nagyon szerényen, de igen. De aztán olyan drága lett az élet, hogy nem lehet már úgy élni, ha nincs valami kiszámítható jövedelem, még ha kevés is. Én dolgozom a Nemzeti Színház könyvtárában, az Alföldi-, Vörös Robi-korszak alatt kerültem oda. Mindig arra gondolok, hogy ezt Hevesi Sándor alapította: a mindenkori Nemzeti Színház könyvtárában dolgozom, ami egy kis archívum is. Ott van egy nagyon minimális fizetésem, de legalább tudom, hogy elsején megjön.
Megint van egy ested, a Pest felett az ég…
Az a lemezen egy anyag.
Ezekből a koncertekből nem tudsz annyi bevételt csiholni?
Nem, sőt. Általában bevételre játszunk, és ha a bevétel nem üti meg azt a szintet, amit én minimumnak a zenészeknek mondok, akkor a zsebembe nyúlok. Inkább mint hogy elveszítsem a zenészeimet.
Akkor mi belehallottunk valamilyen politikai, társadalmi üzeneteket ezekbe a zenekarokba, ezekbe a szövegekbe. De – ellentétben az akkor Nyugaton épp feljövő, nagyon erősen társadalomkritikus rappel – az akkori magyar alter zenekaroknak kis része fogalmazott meg direkt társadalmi, politikai üzeneteket. Inkább hangulatzene volt, nem?
A hangulat kifejezéstől picit ódzkodok, mert nem elég világos, hogy mit jelent. A hangulat egy érzet. Szerintem ennél keményebbek voltunk társadalmilag meg közérzetileg, még én is. Nagyon sok kimondatlan dolog lett kimondva, főleg a Müller (Müller Péter Sziámi – K. Gy.), a Jenő, de még én is.
Te milyen szöget vertél a rendszer koporsójába?
Idézek neked egyet, ezt a dalt kevesen ismerik, de van pár rajongója. Az a címe, hogy Sanzon. „Az én hazám nem számol velem, de én osztozom vele mindenen. Nem dől össze, csak inog, tartják, kiket megtagadott. Haláltánc a romjaink felett, holt ifjakon vén csárdás-macabre-ok múlatják az időt. A mi időnket.” Ez volt az én rendszerkritikus dalaim egyike.
Ennek a pesti szubkultúrának volt kapcsolata a sokkal rockosabb, punkosabb világgal? Például a Vágtázó Halottkémekkel milyen kapcsolatban voltál?
A Vágtázó Halottkémekre nagyon kíváncsi voltam, voltam egy fantasztikus koncertjükön. Aztán azt éreztem, hogy rájuk kattant egy ideológiai bilincs, és az már nem érdekelt.
Az már jóval később lett, nem a nyolcvanas években.
Én azt korábban is éreztem. Kicsit kiszámíthatatlan volt nekem.
Ezt az ősmagyar sámán vonalat?
Igen. A Vágtázó Halottkémek helyett Vágtázó Aranyszarvas lett. Ez nagyon emlékeztetett arra, amikor egy gombnyomással átkattintok a másik oldalra: amit a Pajor művelt. (Pajor Tamás a nyolcvanas években a Neurotic vezetője volt, aztán megtért a Hit Gyülekezetébe, azóta ott zenél – K. Gy.) Hogy eddig a rock and roll volt, most meg már a Jézus van ott. Halló, halló, ilyen nincs, akkor ez skizofrénia. Ha egy gombnyomásra oda lehet a Halottkém helyére tenni az Aranyszarvast, és a rock vagy a punk helyére Jézust, akkor az számomra beteges.
Hiteltelenítette az előzményeket is?
Nekem ez beteges, én ezt pszichikus, neurotikus problémának látom.
Ezzel kapcsolatban anyukám mondta anno, amikor a Xantus-film ment Pajorral, a Rocktérítő. Ott volt a Móricz Zsigmond körtéren, és elmondta a szöveget az ő pálfordulásáról. Akkor azt mondta az anyukám, hogy ez egy olyan helyes fiú volt, de hogy néz már ki? Mint egy KISZ-titkár. (Nevet.) Ezt mondta egy idősebb hölgy. Pajor majdnem egy Mick Jagger vadságú, szépségű pali volt, és egyszer csak lett belőle egy ócska prédikátor.
A mainstreammel való kapcsolódáshoz visszatérve: azért az, hogy te személyesen tisztelted Presser Gábor zeneszerzői és előadói kvalitásait, nem jelenti azt, hogy lett volna átjárás a két zenei világ között.
Azért mondok neked valamit Presserrel kapcsolatban. Egyrészt baromi jó munkaviszonyban van az Amadinda ütősegyüttessel, a Gábor is ismer átjáróházakat.
Másrészt a Dalok Közép-Nirvániábóllal is kicsit egyedül voltam, és elküldtem a Gábornak, hogy hallgassa meg. Mondta, hogy a Víg portájára tegyem le. Letettem. Egyszer csak csengett a telefonom. Azt kérdeztem tőle, hogy jó-e a keverés, mert én nem voltam elégedett vele, nem okozott igazi örömet, nem úgy szólt, ahogy jólesett volna. Itt vagyok egy szervizúton, másodszor hallgatom, mondja, szerintem ennek semmi baja, nagyon jó az anyag. Talán nem áll neked olyan jól, és egy számot mondott, amin kicsit csodálkoztam, de mindegy, ő ezt mondta. De ha neked nem tetszik, mondta, akkor keverd újra, mert később se fog tetszeni. Egy ilyen mondatért már egy életre le vagyok kötelezve Gábornak. Újrakevertem, kezdtük elölről, és akkor jó lett.
Váltsunk témát. Ahhoz képest, hogy most milyen erős áttörés van, és nem is csak Nyugaton a női egyenjogúsítás terén, mennyire volt más a te közeged a nyolcvanas, kilencvenes években ebből a szempontból?
Páriák voltunk, negyedik kaszt.
Tényleg? Az alterben is?
Abszolút.
Nem ti voltatok az isteni dívák?
Az én párom, szerelmem, Dönci olyan dolgokat engedett meg magának a kapcsolatunkban… Tulajdonképpen bántalmazó is volt.
Ez ebben az egész kultúrában benne volt?
Benne. Nem volt ilyen globális az önsorsalakítása a nőknek, nem volt ennyire szervezett, átfogó. Harcoltunk a kis jogainkért, legfeljebb kirúgtuk azt a hülye pasit, ha megütött. Vagy beleírtam az egyik dalomba: ha megütsz, megbolondulok, mint félrevert harang.
Az tudatos volt, hogy ha nem is úgynevezett női zenekar, de nőket fele részben tartalmazó zenekart alakítottál az Orkesztra Lunával?
Ügyesek voltak a csajok, jó volt velük dolgozni. Nem volt különbség. Az Orsi nagyon jó billentyűs volt. És szerették is. Bár biztos volt azért ebben valami kis női dolog is.
Szóval nem volt egy tudatos, feminista koncepció benned, hogy mutassuk meg ennek a sok macsónak, hogy nem csak vokalisták vagyunk náluk?
Nem volt ilyen koncepció. Így alakult.
Hogy látod a saját korosztályodat vagy a saját korosztályunkat? Különösen annak fényében, hogy ott van az a borzalmas platform, amelyen nem kevesen közülük folyamatosan felmutatják a véleményüket.
Nem szoktam így gondolkozni, hogy korosztály. Azt látom, hogy nagyon sokan tönkrementek, elmentek, meghaltak. Nagyon sokan abbahagyták. És van egy-két ilyen mamut, mint a Víg Miska, aki romjaiból főnixmadárként állandóan feltámad. Most volt egy Patti Smith Poetry day, amit a Pompidou Centerből kezdeményeztek, és láss csodát, felhívott a Jónás Vera, akivel életemben nem találkoztam, nagyon helyes csaj, hogy arra gondoltak, hogy én is vegyek ezen részt.
Gyönyörű dalt, egy altatót adott nekem a Vera, hogy ők erre gondoltak, egy Free SZFE-s rendező fiúval, Nyári Ádámmal. Gyönyörű volt, nagy örömet okoztak vele. Jó kis este volt. És Miska is behuppant. Mi ketten a régi öregek közül úgymond. Fantasztikus volt a Miska is. Egy koncertről kocsival érte mentek, és bezuhant ebbe az estébe. Egy Petőfi-verset játszott el, elképesztő volt, és talán egy saját szöveget. Miska baromira egyben van. Annyira kompakt. Pedig ő is megőrizte a korai időszakából a több végén égeti a gyertyát dolgot, de nagyon bírja, úgy látom.
Szóval nem vagy elkenődve a saját korosztályodtól?
Élünk, ahogy élünk. Hullunk is, meg azért egy-két ember áll a vártán. Van, aki már nem áll. Ez valahogy benne volt a pakliban, hogy ez így lesz.
Egy interjúban azt mondtad egy számodról, hogy egy hajnali fázás van benne, mindenféle hajnali várakozások, és egy város atmoszférája, az életünk egyfajta pillanatképe. Mennyire volt helyhez és időhöz kötve, amit csináltatok?
A Turistához mondhattam ezt. Az volt az érzésem, és úgy is adtam elő, mint amikor valaki fázik. A jobb kezem a bal karomon, és a bal kezem a jobb karomon, mint aki fázik, és összekulcsolja a kezeit: így énekeltem végig. Ebben a számban van a Jenő nagyszerű szövege: lenn a reggel fél üveggel a kezemben ott talál. Ez egy fázós valami.
Na most nyakon csíptél egy mozzanatot, hogy hogyan lesz színpadi, drámai elem egy szövegből. A fázást rátettem arra a számra. Végig fázós pózban állva énekeltem. Lehet, hogy a néző nem is tudja, hogy mi hat rá, de egy fázó embert lát végig, hajnalban.
Szóval nem gondolod, hogy nagyon ahhoz az időhöz, ahhoz a korhoz kötött volt, amit csináltatok?
Azt gondolom, hogy költészetet csináltunk. Egyfajta költészetet, ami a zenével együtt hatott, mint az ősidőkben, amikor a vers sose ment zene nélkül. Összeraktunk valamit, ami régen együvé tartozott: a zenét és a verset. Le is írtam a Nirvánia borítóján, hogy a magyar költészet egyik vadhajtása volt ez a korszak.
Azóta is ezt viszed?
Igen. Mi egyfajta költészetet művelünk.
Mi most, 2022-ben az adekvát zene neked?
Sok minden, bármi. Mindig az számít, hogy valaki azt mondja-e, ami tényleg belőle fakad. Ne másoljon formákat, ne másolja a másik ember mozdulatait. De ez mindenre érvényes. Ha valaki saját magából bányássza ki, és tényleg hitelesen a saját gesztusait, saját mondatait, saját zenéit, akkor tök mindegy, minek nevezem azt zenei stílusban, akkor az különböző lesz. Az a lényeg, hogy mindenki csak a magáét mondja.
Ha röviden le kéne írnod az egyes évtizedek hangulatát, mit mondanál a nyolcvanasra és mit a kilencvenesre?
Nekem ez nem válik annyira külön. A nyolcvanas évek inkább forrongó, nyitó, nyitányszerű korszak volt, amikor dolgok nyíltak. Nagyon sok kezdeményezés volt. A kilencvenes években pedig voltak, akik ezt tovább tudták vinni, és működni tudtak vele, és volt, ami meg elaborálódott.
Én azért érzek egy cezúrát a kettő között. Szerintem te ebben kivétel vagy. De a nyolcvanas években meghatározó zenekarok a kilencvenes évekre kicsit eltűntek, hiába jelentek meg akkor hanghordozón a kiadatlan cuccaik.
Például a Müller Péter Sziámi vagy a Kontroll Csoport már nincs úgy, csak néha egy-egy comebackre, egy-egy alkalommal újra összeállva. Viszont lett belőle egy másik zenekar. Őszenekarokból lesznek más formációk. Első felvonás volt a nyolcvanas évek, a második felvonás a kilencvenes évek.
A Kádár-korban úgy éreztük, hogy majd csak lesz valami: valahogy megélünk, végigimbolygunk valahogy az életünkön, ha egyáltalán gondoltunk ilyenre. De a kilencvenes években minden élesebbé vált, olyan választósabbá, olyan életúteldöntősebbé lett, nem? Persze ebben biztosan az egész környezet megváltozása benne van, meg hogy élesebben jöttek a megélhetési nehézségek.
Meg már nem húszévesek voltunk.
Meg az új rendszer, a kapitalizmus és a demokrácia megjelenése. Nekem van egy választóvonal a két évtized között.
Bonyolultabb lett a kilencvenes évek. Addig volt az eléggé utált Kádár-rendszer, és voltunk mi, akik azt érezték, hogy szépek és szabadok vagyunk. Tehát két front volt. A kilencvenes évek bonyolultabb lett. Fel kellett nőni, munkát kellett találni – már aki. Vagy vitte tovább a nyolcvanas éveket, és nem lépte meg azokat, amiket talán meg kellett volna lépni. A múlt erényei által nem emelkedtünk fel. Nem lett könnyebb az életünk a kilencvenes években.
Egyszer valakinek mondtam, hogy attól még, hogy mi a nyolcvanas években bátrak és szépek és jók voltunk, attól a kilencvenes években nekem semmivel sem volt könnyebb a dolgom. Ugyanonnan kellett mindig, mindent elölről és nulláról kezdeni.
Ez folytatódott a következő évtizedekben is.
Ez most is így van. Nem tudok A-ról B-re lépni.
Azt mondtad, hogy a nyolcvanas években született egy gondolatilag nagyon sokszínű, izgalmas, nyers, költői, zenei világ. Ezek megmaradnak szerinted?
Biztos vagyok benne.
Nem csak nekünk üzen? Mint ahogy a Levél a nővéremnek líraisága sem tudom, hogy mond-e valamit annak, aki nem élt a Kádár-korban.
Ami egyszer jól meg van írva, és benne van az élet élménye, és az meg van fogalmazva, az forever. „Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra?” Ennek már nincs értelme? Hogyne lenne. Az egy másik kultúra volt, egy másik szemlélet, egy másik fogalmazás. Ami egyszer jól meg van írva, meg van ragadva, nyakon van ragadva, és az élethez köze van, az megmarad, nem múlik el.
Érzel ismétlődést a nyolcvanas évek és a mostani időszak között?
Magamon annyiból, hogy ugyanúgy a semmi felett egyensúlyozok, egzisztenciálisan is.
Magáról a korról vagy az egészről nem akarsz beszélni?
Az kényes ügy. Azt gondolom, hogy ’89-ben az volt az örömteli várakozás, hogy most jön majd el az igazi értékek korszaka. De most sem ez van.
Volt valami szerinted, amit elszúrt ez a generáció?
Talán az, hogy nem volt elég éber, hogy az értékek mentén őrizzék meg a dolgokat. Egyrészt nagyon nagy az olló a társadalomban, nagyon sok a szegény ember, és a még szegényebb. Nincs eléggé megbecsülve a szellemi munka, a művészi munka. Én reménykedtem, hogy ezeknek meglesz a becsülete.
Te miért nem mentél el soha?
Egyrészt azt éreztem, hogy ott nem vár senki, ott nem hiányzom. Azt éreztem, hogy itthon tudok olyat csinálni, ami esetleg kell az embereknek.
Nem akartam és most sem akarom, hogy ez a beszélgetéssorozat a csermelyléptű idő múlásáról szóljon, mégis megkérdezem: hiányzik neked onnan valami? Most nem arra gondolok, hogy akkor kettesével vettük a lépcsőket, meg két joint után állandóan megoldottuk a nagy Fermat-sejtést.
Nincs. Próbálok előre tekinteni. Nem tudok a múltamból táplálkozni. Sokan mondják, főleg, akik keleti filozófiával vagy pszichológiával foglalkoznak, hogy a jelenben kell nagyon jelen lenni. Meg kell próbálni abban benne lenni, amiben vagy. Se hátra, se előre. Mert az előre még nincs, a hátra meg már elmúlt. Viszont ami most van, azt teljes mellszélességgel kéne csinálni. Én ezt a stratégiát választottam.
Tudok erre egy nagyon helyes példát, ezt is Kurtág Györgytől olvastam. Amikor a zenészek a kottából játszanak, akkor az a közhelyes megközelítés, hogy picit előre kell nézni, hogy mi következik, hogy tudd, hogy merre kell majd menned. A Kurtág azt mondja, hogy ez nem így van, nem előre kell nézni, hanem abban kell nagyon benne lenni, ami éppen van: tehát minden hang mögött ezerszeresen. Mert ha előre nézel, akkor itt hiátus keletkezik, egy kis figyelmetlenség, egy kis intenzitáscsökkenés. Nem, ott, abban a giszben kell lenni, amikor éppen a giszt játszod. Aztán majd jön az A. Amikor gisz van, akkor gisznek kell lennie tetőtől talpig.
Az interjú podcastváltozata itt hallgatható meg:
