Bár az év elején még bízott egy sikeres választásban a közösen induló hat ellenzéki párt, az újabb kétharmad előbb siralomvölgy-hangulatot hozott, majd év végére egyértelművé vált, hogy már egyre erősödő rivalizálás is van a szereplők között.
„Ha ők ellenzékiek maradtak, és nem viszi el őket a Mi Hazánk, akkor van esély. Ha elpártoltak, akkor bajban vagyunk” – mondta még március utolsó napjaiban a Szabad Európának egy ellenzéki kampányfőnök a Jobbik 2018-as szavazóiról.
Ekkor ugyanis – elsősorban a vidéki, kistelepülési választókörzetekben – egyértelműen az ő megszólításuk volt az ellenzéki indulók kampánystratégiája. Az eredmény azóta ismert, a megszólítás hatásfoka katasztrofális volt: a Jobbiknak négy éve 1,2 millió szavazója volt, Sanyó Ádám adatelemző szerint azonban – mint azt a választások éjszakáján lapunknak elmondta – ebből csak négyszázezren maradtak meg az ellenzéki oldalon, a többiek vagy a Fideszhez, vagy a Mi Hazánkhoz pártoltak át.
Béketábor
Az eredmények tekintetében már csak az a furcsa, hogy ezt miért csak utólag látták be az ellenzék vezetői is. Márki-Zay Péter a választások után tíz nappal mondta azt interjúnkban, hogy „a Jobbik szavazóinak kétharmada nem fogadta el azt a listát, amelyen Gyurcsány Ferenc is ott van”. Ez ma már triviálisnak tűnhet, de akkor a jelek szerint még az ellenzéki vezetőknek sem volt az.
Mint ahogy utólag triviálisnak tűnhet az is, hogy a Fidesz a „békepárti kormányoldal vs. háborúpárti ellenzék” sulykolásával nyerte meg nagyrészt a választást. Hogy hogyan kezelte az ellenzék a február 24-én kitört orosz agressziót Ukrajna ellen, arról rengeteg vita van utólag a pártok között is.
Érdekes, hogy Gelencsér Ferenc, a Momentum elnöke június végén úgy emlékezett: a fő baj az volt, hogy „a háború kitörésekor az ellenzék nem reagált időben. Eltelt három-négy nap, és hallgatott. Ez óriási hiba volt.” Pedig ez nem így történt.
Az ellenzéki pártok még az agresszió napján tüntetést szerveztek a budapesti orosz nagykövetség elé, amelyen Márki-Zay Péter a békéért imádkozott, és azt mondta: „Orbán Putyin barátjaként a háború barátja lett.” Majd következett néhány valóban félreérthető nyilatkozat arról, hogy Magyarország szállítson-e fegyvert Ukrajnának, amit a kormánypropaganda hatásosan forgatott ki.
Pedig a narratíva jónak tűnt
Márki-Zay Péter erről utólag, már idézett interjúnkban azt mondta: „A tematizálásra nem volt képességünk, csak a Fidesznek, és a háborút a Fidesz sem kerülhette ki. Ő a béke-, biztonságvonalon ment. A mi kampánystratégiánk abba kapaszkodott bele a kutatócsapat javaslata nyomán, hogy ebben a háborús témában egy esély van, amivel talán tudunk szépíteni, javítani: ha az Orbán–Putyin-kapcsolatra helyezzük a hangsúlyt. Putyin az agresszor, akinek a barátja Orbán.”
Pedig ehhez képest Donáth Anna – még a Momentum elnökeként – arról beszélt március elején a Szabad Európának, hogy „jó narratívák születtek”. Az idézetek fényében egyébként különösen érdekes, hogy Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet vezetője egy héttel a háború kitörése előtt is úgy jellemezte a kampányt, hogy „a félelem az, ami motiválja a választókat mindkét oldalon”.
Nem véletlen, hogy márciusban Török Gábor már arról beszélt lapunknak: a háború kirobbanása kapcsán például lett volna lehetőség megakadályozni a Fidesz békepárti kampányának sikerességét. De „ehhez korábban jó kezdeményezésekkel kellett volna előállni, nehéz helyzetbe hozni a miniszterelnököt. Lettek volna alternatívák, de mindig el lehet mondani, hogy mit lehetett volna másképp csinálni.”
A narratívák mellett utólag a bukás fő okát sokan magában a miniszterelnök-jelölt személyében látják. Igaz, róla már februárban megmondta Mráz Ágoston, hogy „Márki-Zay Péter nem hozza a tőle elvárt pluszszavazókat, ezért a vele szembeni kritika is erős a hat párt részéről”.
Török Gábor ekkor még úgy látta, a hódmezővásárhelyi polgármesterről „kiderült, hogy van valami vonzereje olyan szavazókra, akik korábban nem tartoztak az ellenzék hagyományos szavazótáborába”, és személyében „egyszerűen a lehetőségek tere tágult ki”. Igaz, azt is hozzátette rögtön, hogy „ebben az is benne van, hogy jelentős kudarccal végződjön a választás az ellenzék számára”.
Ismerd meg önmagad
Márciusban egyébként már – utólag visszatekintve – meglehetősen zavaros lehetett az ellenzéki pártok értékelése saját helyzetükről is. Egyrészt elterjedt a hír, hogy a DK már eleve vereségre készül, és a párt ezért nem is kampányol teljes fordulatszámon. Ezt már idézett interjúnkban Donáth Anna sem tagadta, csak annyit mondott, „ezt mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom”.
Másrészt rendszeresen felütötte a fejét egy ma már nehezen értelmezhető hurráoptimizmus is a választások kimenetelét illetően az ellenzék politikusaiban. Ez még a választás napján is így volt. (Pedig Török Gábor már márciusban arról beszélt, hogy tudomása szerint a Fidesz politikusai a nyilvános közvélemény-kutatási adatoknál rájuk nézve sokkal kedvezőbb számokkal szembesülnek még Budapesten is.)
Április 3-án például még az ellenzéki eredményvárón is arról beszéltek munkatársunknak az MSZP-ben, hogy tizennyolc egyéni indulójukból tizenkettő befutó lehet – ehhez képest összesen öt szocialista politikus tudott nyerni. Jászberényben például abban bíztak, hogy a magas részvétel nekik kedvez, de Pócs János 59 százalékkal simán hozta a választókörzetet a Fidesznek.
Már Budapest sem a régi
Török Gábor szavait támasztja alá utólag az is, hogy bár a Fidesz – Dunai Mónika személyében – csak egy budapesti evk-t tudott behúzni, de indulói jellemzően sokkal jobban szerepeltek, mint négy éve, és nagyon sok, korábban tipikusan baloldali negyedben (például a kispesti vagy kőbányai lakótelepeken) meg is verték kihívójukat.
Április elején így már nem az volt a kérdés, hogy milyen kormányt alakítson Márki-Zay Péter, hanem hogy van-e még értelme egyáltalán az ellenzéki politizálásnak, elsősorban a parlamenti politikának.
Április 21-én a Társaság a Szabadságjogokért például Díszellenzék? címmel tartott konferenciát, amelynek résztvevői abban ugyan egyetértettek, hogy be kell ülniük az Országgyűlésbe, mert így például legalább egy bizottsági ülésre bevihetnek magukkal olyan vendégeket, akiket a kormány intézkedései közvetlenül érintenek, és ezzel szembesíthetik a Fidesz politikusait; de abban már korántsem volt összhang, hogy parlamenti tisztségeket vállaljanak-e.
Menni vagy nem menni?
A Momentum szerint például egy alelnöki vagy jegyzői poszt „puszta kifizetőhely”, másra nem alkalmas. Jámbor András, a Szikra Mozgalom vezetőjeként a VIII. kerületben mandátumhoz jutó képviselő viszont erre azt mondta: a tisztségért kapott bruttó 920 ezer forintból alkalmazni tud egy főállású programszervezőt a választókerületében.
Május elején alakult meg az új parlament, az ellenzék részéről ezt látványosan vezette fel, hogy még abban sem tudtak megállapodni, részt vegyenek-e az alakuló ülésen, és letegyék-e az esküt. A Momentum a bojkott mellett volt, de végül kisebbségben maradt, így Hadházy Ákos kivételével mindenki elment és felesküdött, igaz, a DK és a Párbeszéd képviselői több alkalommal is kivonultak a teremből közben.
A nyári hónapok alapvetően útkereséssel teltek az ellenzéki pártok számára, láthatóan még zavar uralkodott azzal kapcsolatban, hogy mit csináljanak. Ennek egyik látványos példája volt, hogy miközben a kisgyermekét világra hozó, ezért az aktív politikától – ideiglenesen – visszavonuló Donáth Anna arra biztatott közösségi oldalán júniusban, hogy „tüntetéssel, sztrájkkal, országos engedetlenséggel” kell „folyamatos nyomás alatt tartani a kormányt”, Gelencsér Ferenc, a Momentum új elnöke azt mondta a Szabad Európának: semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy a párt „a következő tíz hónapban, áprilisig egy kicsit befelé figyeljen”.
Ekkor egyébként az ellenzéki politizálás nagyrészt a politikusok közösségimédia-felületeire szorult vissza. Ebből azóta sem nagyon sikerült kitörni, kivétel volt az a két alkalom, amikor az ellenzéki pártok (előbb csak az LMP és a Párbeszéd, majd mindenki, összehangoltan) ősszel látványos, 24 órás obstrukcióval tiltakoztak a parlamentben a szociális törvény, majd az egészségügyi ellátásról szóló törvény módosítása ellen.
Tudják, merik, teszik?
Ugyanakkor jól példázza az ellenzék helyzetét, cselekvési potenciálját, hogy hiába nyert Hadházy Ákos Zuglóban még az előválasztáson az MSZP-s Tóth Csaba ellen azzal, hogy feltárja a képviselő korrupciógyanús ügyeit, júniusban arról írtunk: bár Tóth Csaba mindent elveszített a kerületben, mégis „nála marad a gazdasági ügyek jelentős része. Arról lehet megegyezni vele, hogy ez nem száz százalékban, hanem x százalékban a tied” – mondta akkor egy kerületi politikus.
Ráadásul emiatt sem Hadházy Ákos, sem a zuglói Fidesz nem támadja Horváth Csaba szocialista polgármestert. Utóbbi feltehetőleg azért, mert meg tudtak egyezni a polgármesterrel egy új kerületi városközpont megépítéséről. (Emiatt viszont a DK többször is a Fidesszel való összejátszással vádolta meg nyilvánosan Horváth Csabát.)
Ősszel aztán egyre világosabb lett, hogy – ha nem is beszélnek róla, de – a pártok elkezdtek ráfordulni a 2024-es helyhatósági és európai parlamenti választásra, és egymásban is riválist látnak. Szeptember közepén Molnár Csaba, a DK alelnöke egy háttérbeszélgetésen kinyilvánította, hogy nem kérnek az előválasztásból, egyértelműen magukat tekintik az ellenzék vezető pártjának, és Gyurcsány Ferenc miatt sem fognak már soha magyarázkodni: „Kitöltöttük a büntetést, véget ért a szégyenlősség korszaka.”
A DK elnöke ennek ellenére a korábbiakhoz képest jelentősen visszafogta nyilvános szerepléseit, interjút ritkán ad, a közösségi médiában azonban aktív. Ezzel együtt egyre inkább Dobrev Klára válik a párt arcává.
Kérdés, hogy vele az ellenzéknek sikerül-e megoldást találnia arra a problémára, amelyet egy októberi konferencián Virág Andrea, a Republikon Intézet kutatásvezetője így fogalmazott meg: „A kormányoldalon egyértelmű vezető Orbán Viktor, akinek népszerűsége magasabb, mint a Fideszé. Az ellenzéki oldalon viszont nincs olyan szereplő, aki a teljes ellenzéki szavazótábort meg tudná szólítani, sőt akár túl is tudna nyúlni rajta. Egyelőre pedig nem is látni, ki lehetne ilyen. Márpedig a sikerhez erre is szükség van.” Ez már csak azért is fontos, mert mint a cikkünk elején idézett interjúban – emlékeztetőül: még februárban – Mráz Ágoston fogalmazott: a választásokon a lét volt a tét a jelenlegi ellenzéknek, és egy vereség szinte biztosan komoly átrendeződésekkel jár majd.
