A paksi gödörprobléma még mindig nem az új atomerőmű építéséről szól, de a bajok origóját kereső számára újramelegíti az alapkérdést: lehetett-e volna jobban-másként előkészíteni a Paks II.-projektet, mint ahogy tíz év alatt sikerült? A hipotetikusnak tűnő kérdésre van érdemi válasz: ami ez ügyben a parlamenti választásra készülő Ausztráliában történik, azt mutatja, hogy létezik más út.
Merész tervvel állt elő karácsony előtt Ausztráliában Peter Dutton ellenzéki képviselő, amikor beárazta, mibe kerülne, ha 2050-re Ausztrália hét atomerőművet építene. A májusi általános parlamenti választás kampánytémái közé emelt energiagazdasági kérdést politikai és szakmai szakértők is feldolgozták – leginkább azért, mert Dutton olcsóbb áramot ígért. Ezzel már hónapokkal korábban előállt, decemberben pedig be is árazta a projektet. Egy közvélemény-kutatás tavaly nyáron azt mutatta, hogy a válaszadók 37–41 százaléka hajlandó lett volna támogatni az elképzelést. (A közvélemény-kutatók ezután azzal is kalkulálni kezdtek, hogy Dutton akár kormányra is kerülhet.)
Az ellenzéki politikus hét kis- és nagyméretű atomerőművet ígért 2050-re Ausztráliának, és egy tanulmányra hivatkozva azt, hogy az eddig járt zöld útnál olcsóbban, 331 milliárd ausztrál dollárból (vagyis mintegy kétszázmilliárd euróból) megvalósítható. Ehhez állami beruházásokra van szükség, de cserébe az ausztrál atomenergia-ipar lenne a következő évtizedekre a gazdaság támasza – tette hozzá. Azt is megígérte, hogy ha a választók hatalomra segítik, 2036-ban fel is avatnák az első nukleáris áramtermelő blokkot.
A világ sok országában mondanak hasonló dolgokat a választási kampányban politikusok, de a jobbközépet jelentő Liberális Párt vezetője tabudöntési szándékkal teszi, Ausztráliában ugyanis 1998 óta törvény tiltja a nukleáris technológia üzemi-piaci alkalmazását. Dutton amellett érvel, hogy a tiltást hatályon kívül kell helyezni, mert az áramigény növekedése és az ellátásbiztonság fenntartása érdekében nincs más lehetősége az országnak, mint az atomerőmű-építés. Azt, hogy összesen hány és mekkora teljesítményű egységben gondolkodik, máig nem közölte egyértelműen.
Számháború a zéró kibocsátásért
„Van egy jobb tervünk, ami 263 milliárd ausztrál dollárral kevesebbe fog kerülni az ausztráloknak” – írta ki Dutton decemberben a közösségi oldalára, pártja pedig azóta kampányüzemmódba kapcsolva publikálja, hogy milyen pénzt mire-hogyan költene el másként, mint a kormányon lévők. Az atomerőművekre épített jövőkép nem is lehetne messzebb a munkáspárti elképzelésektől, akik az évszázad közepére teljes karbonsemlegességet ígérnek, 2030-ig pedig azt, hogy a megújulók elérik a 82 százalékos részarányt az árammixben. A liberálisok és a velük máris koalícióra lépő Nemzeti Párt alkotta szövetség csak az évszázad közepére, de akkorra azt, hogy az árammix 54 százalékát kitevő megújuló energiaforrások mellett 38 százalékot az atom vinne.
Mindkét vízió elég messze áll az ausztrál árammix üzemanyag-összetételi arányaitól, akkor is, ha az utóbbi években hatalmas változás történt e téren. Az ezredfordulón a szén még nyolcvan százalékot fedett le a mixben, a zöldenergia pedig 8,5 százalékon állt. Ugyan 2023-ban a kőszén (34,4 százalék) és a barnaszén (11,6 százalék) továbbra is meghatározó szerepet játszott, de csökkenő pályán mozog, miközben a megújulók részaránya mostanra meghaladta a 35 százalékot. Az elemzők azt valószínűsítik a folyamat dinamikájából, hogy négy évvel előre lehet hozni a hivatalos, 2038-as szénkivezetési céldátumot.
A Munkáspárt és a koalíció közti számháborúnál van egy fontosabb különbség is a riválisok között: az ellenzéki tömörülés eleve abból indul ki, hogy Ausztrália nem teljesíti a párizsi klímacsúcson tett vállalásait.
Száz terawattóra – maradhat?
Dutton ígéreteiben nem szerepel, hogy hány és milyen atomreaktorral képzeli elérni, a 2050-re vállalt 38 százalékos árammixarány azonban ad némi fogódzót: az aktuálisan 270 TWh éves ausztrál áramfogyasztásban ez 100 TWh atomáram megtermelését jelentené. A Paksi Atomerőmű tavalyi, 15 TWh termelését alapul véve Ausztráliában legalább 13,5 GW teljesítményre képes atomerőmű-arzenált kellene megépíteni a következő huszonöt évben. (A Nuclear for Climate modellezése 2060-ig 30 GW nukleáris üzemanyagú termelőkapacitás rendszerbe építésével készült.) A hét potenciális helyszínből kettő csak kisméretű SMR-blokkot fogadna, ez pedig azt is valószínűsíti, hogy a többi, hagyományos méretű (1200–1400 MW teljesítményű) reaktorokkal megálmodott helyszín közül lesz olyan, ahol nem érvényesítenék a világban megszokott blokkpárban építést.
A Frontier Economics végezte el a szakmai, gazdasági számításokat. Az elemző-tanácsadó cég olyan független think tankként definiálja magát, amely „több mint húsz éve segíti Ausztráliában a kulcsfontosságú energiaátmeneti döntéshozatalt”. Az ügyvezető, Danny Price ezzel együtt rossz néven vette, hogy több, hozzájuk hasonló küldetésű szervezet és más szakmabeliek azzal szembesítették, hogy a Frontier számításai hibásak. „Sok rosszul tájékozott és félrevezető költség-összehasonlítást osztanak meg Ausztráliában az atomenergiával kapcsolatban. Az ausztrálok jobb elemzést és kommentárt érdemelnek, hogy megfelelő döntéseket hozhassanak az energia jövőjét illetően” – írta ki Price a honlapra a második, kiegészített elemzés elé, amelyben ismét arra jutott a kutatóival, hogy „az ausztrálok számára középtávon akár 44 százalékkal olcsóbb az atomenergia bevonása az energiamixbe” [annál , mint amit a jelenleg érvényben lévő kormányzati számítások tartalmaznak]. Megerősítette azt is, hogy az első ausztrál atomreaktor már 2036-tól üzembe állhatna. Igaz – tette hozzá –, a rendszerszintű nukleáris alapú energiatermelés csak a 2040–2050 közötti időszakra tudna felnőni – ezt is ízekre szedték a kritikusai.
Más modellek, más eredmények
Többtucatnyi elemző, szak- és egyéb politikus, energiaipari szervezetek, egyetemi kutatók és tanácsadók véleményezték az ausztrál az atomerőmű-építések lehetőségét. Leginkább a híradásokban, újságokban; a nyilvánosságban. Ennek alapvetően nem az atomenergia-ellenség az oka, hanem az, hogy Ausztrália más irányba haladt az utóbbi huszonöt évben.
Tiltott gyümölcs
1999-ben tiltották be Ausztráliában a nukleáris energia használatát. Addig sem volt kereskedelmi üzemű atomerőmű az országban, de az akkor tizenhárom évnyi munkáspárti kormányzást megtörő, Duttonhoz hasonlóan a Liberális Pártot vezető John Howard kormánya törvénybe is iktatta. A zöldreform részeként a környezetvédelmi és biodiverzitás-megőrzési törvény kimondta, hogy nem hagyható jóvá atomerőmű-építési és -üzemeltetési terv sem. 2006-ban ugyan volt egy megingás – ekkor még mindig John Howard volt a miniszterelnök –, amikor a kormány megbízta az atomfizikus Ziggy Switkowskit az ország atomenergetikai lehetőségeinek feltérképezésével. E jelentés úgy számolt, hogy reaktoronként négy–hatmilliárd ausztrál dollárért lehetne atomerőművi blokkokat építeni, de csak akkor tudnának versenyezni a szénnel, ha arra szén-dioxid-adót vetnének ki, ami biztosan az áram drágulását jelentené a fogyasztók számára. Bő egy évtizeddel később, 2018-ban, amikor megint előkerült a kérdés, Switkowski már azon a véleményen volt, hogy Ausztrália kicsúszott a gazdaságilag értelmezhető időablakból, mert a megújulók életképesebb választást jelentenek. Egy évvel később, amikor parlamenti vizsgálat indult az ügyben, a szakember mindezt azzal egészítette ki, hogy Ausztrália számára nem reális opció az atomenergia-ipar fejlesztése, mivel túl sokáig tartana a létrehozása, túl sokba kerülne az elérhető alternatívával szemben, és azt sem tartja valószínűnek, hogy az ipar és/vagy a politika elegendő társadalmi támogatást tudna szerezni hozzá.
Az ausztrál nukleáris tiltás megkérdőjelezésére, e hangok felerősödésére magyarázat lehet, hogy óriási lépésekkel lehet eljutni a párizsi klímamegállapodás szerinti ausztrál vállalások teljesíthetőségéhez. Az évekig tartó kormányzati maszatolás is benne van abban, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásának 2030-ra elvárt csökkentéséhez az évtized végére az ausztrál árammixben a jelenlegi 35-ről már 82 százalékra kellene feltornászni a megújuló energiaforrások arányát. Mivel jelenleg a szénhidrogének (szén, gáz, olaj) mintegy a kétharmadát biztosítják a villamosenergia-termelésnek, ez merész vállalásnak tűnik. Innen nézve jobban érthető, hogy az Ausztrál Nukleáris Szövetség miért üdvözölte Dutton és Price téziseit, és hogy szerintük miért az a helyzet, hogy „Ausztráliának hozzá kell férnie az összes, rendelkezésre álló tiszta, nulla szén-dioxid-kibocsátású technológiához, beleértve az atomenergiát, hogy megfeleljen az éghajlatváltozás, a megfizethetőség és az energiabiztonság kihívásainak”.
Más olvasatban viszont az is kérdés, hogy ha a tervezett módonvezetik ki a szenet – vagyis a tizenöt nagy szénerőműből egy éven belül bezárnak ötöt, a többit pedig a 2030-as évek közepéig –, mivel lehet e kieső termelőket kiváltani. Az atomenergia támogatói azzal érvelnek, hogy a szénhez hasonlóan 0–24 órában termelő nukleáris erőművi blokkok jelentik erre a legjobb megoldást. Az ausztrál hálózati rendszerirányító (Australian Energy Market Operator, AEMO) viszont hozzátette, hogy a zöldenergiára épülő hálózat pont annyira megbízható lehet, mint az alaperőművekre támaszkodó. A klímatudósok viszont a villamosenergia-rendszer átalakulási sebességét tekintik a kulcskérdésnek, mert már nincs idő. Az atomerőmű-pártiak szájíze lesz rosszabb attól, hogy nemrég a The Guardian visszaidézte: atomerőművet ígérni és építeni két különböző dolog. A köztudatban élő atomerőmű-építési reneszánsz ellenére Észak-Amerikában és Nyugat-Európában az ezredforduló óta mindössze öt nukleáris erőműépítési projekt tudott eljutni a célig. Négy esetében (Olkiluoto–3, Flamanville–3, Vogtle–3-4) ráadásul mindez legalább duplaannyi időbe és az eredetileg tervezett költségek többszörösébe került. Az ötödik projektet (Virgil C Summer–2) be sem fejezték, mert kilencmilliárd amerikai dollár elköltése után törölték.
A The Guardian azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a tudományos kutatásért és annak kereskedelmi és ipari alkalmazásáért felelős kormányhivatal (Commonwealth Scientific and Industrial Research Organisation, CSIRO) teljesen mást állít, mint Price és Dutton. A CSIRO modellezése például azt hozta, hogy amennyiben Ausztráliának már lenne atomerőmű-építési programja, a 2040-es évekre megépíthető nukleáris blokkokban termelt áram jóval drágább lenne a nap- és szélenergiából származónál, amelyet akkumulátorral (és más energiatároló infrastruktúrával) támogatnak.
Az atomenergia ausztrál energiamixbe illesztése mellett érveket találó Aidan Morrison, a „jobb Ausztrália ideájáért” dolgozó CIS (Center for Independent Studies) energiakutatási igazgatója szerint Ausztráliának ugyanaz a problémája, mint bárki másnak a világon: hogy a hosszú ideig, bő egy évtizedig tartó atomerőmű-építés magas tőkeköltséggel és bizonytalan teljesítési határidővel kalkulálható beruházás.
Nem fér bele
John Quiggin, aki korábban a klímaváltozási hatóság tagja volt, egy cikkben azt vezette le, hogy Dutton határidői és költségkalkulációi miért nem reálisak. Ahol aktuálisan már megvan a kormányzati akarat új atomerőmű építésére (Egyesült Arab Emírségek, Csehország és Franciaország), ott is legalább öt évbe telik eljutni a döntéstől az építés megkezdéséig. A például hívott országokban már vannak működő atomerőművek, ráadásul a csehek és a franciák már meglévő blokkok mellé terveznek építkezni; mindez nagyban megkönnyíti a leendő kivitelezést is. Ausztráliában ezzel szemben gyakorlatilag mindent (a tudásbázist, az üzemeltetési és a karbantartási potenciált, a humánerőforrás-bázist, de az építőket, a beszállítói kört, magát a szóba jöhető iparági szereplőket) a nulláról kellene felépíteni. Ez szerinte eleve „nagyon valószínűtlenné teszi”, hogy Ausztrália beférjen az ötéves előkészítési időkeretbe, és hogy 2045-nél korábban atomerőművet kapcsoljanak a hálózatra. De baj van azzal is, hogy az atomerőmű olcsóbb áramot állítana elő – írta a közgazdászprofesszor.
A cseh–dél-koreai megállapodásból kiszámolta, hogy az új cseh atomáram megawattóránként (MWh) 225 ausztrál dollárba kerülhet, ha a költségkereten belül tudják tartani a beruházást. Ez a hivatalos, a megújuló energiaforrásokra kalkulált 2030-as árán bőven a duplája is lehet: a CSIRO a támogatott zöldenergiást termelőkre kalkulált termelési egységára 91-131 dollárra jött ki. Utóbbiba ráadásul az átviteli hálózati és a tárolási infrastruktúra költségeit is belekalkulálták.
Az energetikai rendszerek, a klímaváltozás és a környezet-gazdaságtan kutatója, Thomas Longden is beszállt a no nuke érvelésbe, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy lényeges számításmódszertani információk hiányoznak a Frontier-elemzésből, több tétel kimaradt a kalkulációkból. A Western Sydney University professzora szerint az is hibás feltételezés, hogy Dutton hét atomerőműve különösebb hálózati és rendszerirányítási többletköltség nélkül betelepülhetne a egykori vagy már bezárásra ítélt szénerőművek területére. Nem spórolható meg az áramátviteli infrastruktúra-bővítés sem – erre a Financial Review hívta fel a figyelmet. Az Energiagazdasági és Pénzügyi Elemzőintézetben (Institute for Energy Economics and Financial Analysis, IEEFA) lemodellezték, hogy az atomerőművek rendszerbe illesztésével nem lehet faragni az átlagfogyasztó villanyszámláján; évente átlagosan 665 dollárral akkor is emelkedne, ha az atomerőmű-építés rendben, az eredeti keretek között történne meg. Egy tavalyi közvélemény-kutatás szerint az ausztrálok kétharmada nem volna hajlandó felárat fizetni az atomerőművek miatt, mindössze négy százalék lenne kapható arra, hogy ötszáz dollárnál többet fizessen az atomenergiáért.
Lemosni a gyalázatot
Az ausztrál politikában nem ismeretlen az energetikai csörte. A kormányzó Munkáspárt 2022-ben éppen úgy és azzal került hatalomra, hogy megígérte a választóknak a politikai pártok között évek óta a klímavédelemről szóló csatározás befejezését és azt, hogy megemeli Ausztrália kibocsátáscsökkentési célszámait. Ez utóbbi sokat jelentett, a miniszterelnökké váló Anthony Albanese kezére játszott, hogy a glasgow-i COP26 klímakonferencián a világ fekete bárányának bélyegezték Ausztráliát. Egy szakmai elemzésből kiderült, hogy a kontinensnyi ország világelső az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátásban. Mivel Scott Morrison akkori kormányfő klímavállalásait már előzetesen üres ígéretnek titulálták az elemzők, a glasgow-i jelentésből nemcsak a klímacsúcson lett botrány, hanem odahaza is. A Munkáspárt azzal nyerte meg a választást, hogy megígérte: lemossa az ausztrálokról a gyalázatot.
Az utóbbi években Ausztrália gyakran szerepelt a hírekben a szénnel való szakításról, a rendszerszintű hidrogéntranszformáció előkészítéséről, az olykor gigantikus energiatároló rendszerek építéséről vagy nagy és látványos bejelentésekről tudósítva. A megkezdett pályamódosítást a koronavírus-járvány, majd az azt követő ellátási zavarok, illetve az oroszok ukrajnai háborúja (illetve az emiatt megborult energiapiaci ármozgások) azonban lelassították. Az energiaátmenet költségei viszont megjelennek a villanyszámlákban, ami előcsalogatta a lakossági-gazdasági ellenkezést és értetlenséget. A politika, Dutton erre reagált.
Nem izgulnak?
A választási kampányban nincs nagy riadalom a Munkáspártban az atomerőmű-építés ötletének felmelegítése miatt. Január közepén az Albonese-kormány kétmilliárd dolláros pályázatot hirdetett a zöldalumínium-gyártás fellendítésére. A beruházásösztönző támogatás lényege, hogy termelési krediteket vezetnek be, a megújuló energia felé noszogatják az alumíniumipart, és azt ígérik: minden tonna, zöldenergiával készült alumínium után pluszpénzt fizetnek. A metódus hasonló a zöldacélprograméhoz, az egymilliárd dolláros keretösszegű napelemalkatrész-gyártási támogatáshoz és a zöldhidrogénipar fejlődését ösztönző, nyolcmilliárd dollár keretösszegű projekthez. Repkednek a dollármilliárdok, fut az a rogram is, amellyel a kormány tízezer kilométernyi új távvezeték hálózatba építését szeretné elérni, és hogy e vezetékek „összekapcsolják Ausztrália megújuló energiás erőmőveit a nagyvárosokkal”. Ez a 2030-ig tartó infrastruktúra-fejlesztés önmagában 13 milliárd dollárba kerül.
Az áramtermelő és a szegmensbe befektető cégek képviselői gyakran ismételgetik, hogy ha felerősödik a politikai bizonytalanság, akadályozni fogja a széntüzelésű erőművek mielőbbi bezárását, de a kompenzálásukra építeni szükséges új erőművek megépítését is. Ennek kockázata nő, ha a 2030-ra legalább 43 százalékkal csökkenteni ígért károsanyag-kibocsátás kevésbé tűnik majd megvalósíthatónak.
Ki és hova építené?
Egy 2021-ben készült helyzetelemzés szerint Ausztráliának főként dél-koreai atomerőmű-építésben érdemes gondolkodnia, mivel az oroszokkal, az amerikaiakkal, a franciákkal és a japánokkal ellentétben Dél-Koreával valóban szoros gazdasági kapcsolatokat ápol. Ráadásul az oroszokkal legalább annyira kizáró ok lenne egy ilyen jellegű projekt, mint Kínával, Japán pedig a szigeten túli építés helyett saját atomerőműveinek újraindításával küzd már több mint egy évtizede. Az Egyesült Államok az utóbbi időben inkább Európát preferálja, a franciáknak pedig megvan a maguk baja (Emmanuel Macron francia elnök három éve meghirdetett atomreneszánsza és az építés alatt álló brit Hinkley Point C atomerőmű építése sem problémamentes). Az ausztrál elképzelés ráadásul egybeesik a dél-koreai expanziós módszerrel: a dél-koreai csapat részegységenként leszállítja és üzemkész állapotra építi fel az erőművet, amelyet a megrendelő használni és irányítani fog. Erre Dél-Korea is csak egyszer volt képes eddig, és az már 2021-ben is látszott, hogy az Egyesült Arab Emírségekben épülő négyblokkos Barakah atomerőmű sem ússza meg a drágulás plusz időbeli csúszás problémáját. Ezzel együtt e konstrukcióban a dél-koreaiakon kívül az eleve kizárt oroszok (és az atomerőmű-exportról még csak elmélkedő kínaiak) építenek.
Négy éve három potenciális atomerőmű-helyszínt sikerült megnevezni azzal a kiegészítéssel, hogy a dél-koreaiak által gyártott 1400 MW-os blokkok „kicsit nagyok a mi igényeinknek megfelelő hálózathoz”. Tavaly júniusban a The Sydney Morning Herald már hét helyszínről adott hírt, ahová – kettő kivételével – Peter Dutton nagyblokkos atomerőműveket telepíttetne. A Lithgow, a Hunter Valley, a Loy Yang, a Latrobe Valley, a Tarong, a Callide és a Port Augusta régió közös nevezője, hogy mindegyik térségben szénerőmű működik vagy működött, amelyekre – mint annyi kiöregedő szénerőműre a világon – leszerelés vár. Dutton szerint azért van szükség az atomerőművekre, mert az energiaellátásban a csak megújuló energiaforrásokra átállást hirdető rendszerfelfogás hibás.
Azonban gond van a hét helyszínnel: az ott lévő szénerőművek egy részének tulajdonosai (az AGL, az Origin, az EnergyAustralia és az Alinta) máshogy gondolják. Az ország legnagyobb villamosenergia-szolgáltatóit, valamint gázerőművek tulajdonosait is képviselő Australian Energy Council (AEC) tagjaként közölték, hogy ragaszkodnak a járt úthoz. „Az, hogy nehéz elérni egy célt, nem ok arra, hogy abbahagyjuk a próbálkozást” – mondta Ben Barnes, az szervezet vezetője. Az AEC szénerőműves cégei közölték: egyáltalán tervezik, hogy foglalkozzanak az atomenergiával. Hozzátették: azt viszont az árampiac működésére veszélyesnek tartanák, ha egy markáns állami szereplő jelenne meg az áramtermelésben..
Kétmilliárd tonna pluszszennyezés
Nem meglepő, hogy az Ausztrál Nukleáris Szövetség úgy véli, hogy „Ausztráliának hozzá kell férnie az összes rendelkezésre álló tiszta, nulla szén-dioxid-kibocsátású technológiához, beleértve az atomenergiát, hogy megfeleljen az éghajlatváltozás, a megfizethetőség és az energiabiztonság kihívásainak”. Az már elgondolkodtatóbb, amivel a bányászati szaklap, a The Australian Mining Review érvelt. E szerint bár az időhorizont fontos kritérium a jó döntéshez, de az is, hogy Ausztráliában van a Föld teljes uránkészletének mintegy 45 százaléka. Bár jelenleg csupán nyolcszázalékos a világpiacon az ausztrál tortaszelet, de az atomenergia engedésével biztosítható lenne, hogy önellátóvá váljanak, hiszen Nyugat-Ausztráliában és Queenslandben is vannak jelentős uránlelőhelyek, Dél-Ausztrália pedig három ilyen bányát üzemeltet. (A Jabiluka bánya ügye hűti ezt az optimizmust: a Darwin közelében lévő északi területet – harmincévnyi feszültség és pereskedés után – tavaly nyáron az ausztrál kormány visszaadta az őslakos minarriknak.)
Az atomenergia ausztráliai használatával kapcsolatban nyitva maradt a nukleáris hulladék tárolásának kérdése és az, hogy a Dutton által ismertetett helyszíneken biztosítható-e a hagyományos atomerőművek működéséhez alapvető fontosságú elegendő vízforrás. Az is biztos, hogy ha Dutton hozná is az ígéreteit, sokáig várni kellene. Több elemzés jutott arra, hogy Ausztrália számára a tét végül ugyanaz: azt döntik el a választások, hogy az ország valóban a tiszta energiát teszi-e a jövője középpontjába, vagy ismét arra az útra lép – legalább a következő bő másfél évtizedre –, amellyel meghosszabbítja a szén energetikai jelenlétét. Az atomterv szénbomba – közölte néhány napja a klímavédelmi hatóság, hozzátéve, hogy a politikusok úgy kampányolnak az építeni tervezett atomerőművekkel és az olcsó árammal, hogy elfelejtettek szólni: a megépítésükig és a tervezett üzembehelyezésig használni kívánt szénerőművekből az eddigieken felül további kétmilliárd tonna káros anyagot bocsátanának a levegőbe.
